Life-Journal

12.13. Olvadás

Mi a szerelem? Számodra mit jelent? Pillangókat a gyomrodban? Közös profilfotókat? Félórás smárt a 6-os villamoson? Lopott pillantásokat? Fatörzsbe vésett monogramokat? Naplementére festett közös jövő álomképét?

Nos, kinek mit. Nem igaz?

Ha az irodalmat nézzük (mert az írók mindig mindent jobban tudnak az egyszerű halandóknál, természetesen csak elméletben, a gyakorlatban súlyos vérveszteséget szenvednek), a szerelem egy olyan érzés, amely erősen kihat a józanész hatékony működésére. Káros következményként fel szokták hozni a családirtás veszélyét (lásd: Montague-ék és Capuleték), vagy egyéb szükségtelen tragédiákat, pl. Trója ostroma, de azt is megemlítik általában, hogy gyakori elhalálozási ok a költőknél.

Véleményem szerint ez az egész szerelem dolog túl van misztifikálva. Ha kevésbé lenne tragikus színben feltüntetve az irodalomban, akkor talán nem tudnának annyi piros plüss szívet eladni Valentin napon, mert senki nem akarná olyan görcsösen megtapasztalni ezt a lírai drámaiságot.

Már jó néhány hete szerelmes vagyok, és leszámítva egy kis stresszt (oké, egy nagyobbacska stresszt), kijelenthetem, hogy a szerelem teljesen átlagos, sőt mi több, egészen hétköznapi lelki és fizikai állapot. Most tekintsünk el az utcai verekedés tényétől, vagy az önmarcangolástól, mert ezeknek semmi közük magához a lecsupaszított érzelemhez. Belátom, hogy a szerelem tárgyához vezető út kissé göröngyös, de semmit sem könnyű megszerezni (legalábbis nekem). Na, meg ott van a kezdeti hányinger, de az egy idő múltán tűrhetőre csökken, és nevezhetjük akár lámpaláznak is, ami meg teljesen normális, ha az előtt az ember előtt kell fellépni, akit szeretünk. Bár én sosem voltam egy túlzottan romantikus alkat, ezért betudható ennek a sajnálatos fogyatékosságomnak, hogy nem hallom az angyalok harsonáit, ellenben elég gyakran csendül fel Áron hangja a fülemben. Az utóbbi időben sokat beszél hozzám.

Újrahallgatom a szavait, amelyek néha olyan régiek, hogy úgy sistereg meg recseg a felvétel, mint egy ócska gramofonlemez.

– Szia, Áron vagyok. – Ez az első mondata hozzám. (Nem tűnik túl eredetinek, pedig az, mert ebből az Áronbólcsak egy van.)

A kapuban állunk. Két napja költöztünk az új lakásunkba, és én ki akarom pakolni a dobozokból a videójátékaimat, de apa rám parancsolt, hogy menjek le játszani. Egyáltalán nincs kedvem játszani, főleg egy idegen kölyökkel nem. Vajon miért gondolják a felnőttek, hogy egy gyerek minden gondja-baja megoldódik, ha elküldik játszani? Mellesleg Tökmag születése óta senki nem akart játszani velem, így kijöttem a gyakorlatból.

– Én meg Máté – nyögöm ki kelletlenül, közben azon töprengek, hogy Áron óvodába jár-e még.

– Játszunk? – kérdezi.

– Nem – vágom rá.

– Miért nem?

Rengeteg indokom van, hogy miért nem akarok játszani, de annyira el vagyok szokva a társalgástól, hogy inkább hallgatok. Otthon is mindig hallgatok, még akkor is, amikor legszívesebben üvöltenék. Áron meg csak bámul rám. Hagyom, hadd bámuljon, legalább akkor hamarabb rájön, hogy mégsem akar játszani velem.

– Te mindig ilyen sokat dumálsz? – hajol felém, és úgy vizslat mintha felmerült volna benne a gyanú, hogy nem is emberi lény vagyok, hanem egy robot.

Megrántom a vállam. Nem érdekel, mit gondol rólam, a videójátékaim járnak a fejemben, meg az új szobám, ami sokkal nagyobb a réginél.

– Megmutatom a gödröt. Tutkóra becsinálsz tőle, ha meglátod! – lelkendezi figyelemre se méltatva a néma ellenállásomat, és kézen fog.