Life-Journal

11.04. Veni, vidi, vici

Olyan a fejem, mint egy impresszionista táj. A nagy lila folt helyén jelenleg egy zöld színű paca készülődik sárgába átárnyalódni. Ha arra akarnék törekedni, hogy mindig szem előtt tartsam az élet pozitív oldalát, akkor most megjegyezhetném, hogy legalább nem vagyok sápadt, de nem törekszem semmire. Apának és Emesének azt mondtam, hogy megbotlottam a sötétben, és képen törölt a járdaszegély. Nem hitték el, de úgy tettek, mintha bevették volna, így legalább a látszatméltóságomon nem esett csorba. Bár verekedni vagányabb, mint maflást kapni a betontól.

Áronnal nem beszéltünk azóta érdemben, csak viszi és hozza Marcit, de egy szót sem szól, a szemembe sem néz. Örülök, hogy ezt teszi, mert nem tudom, mit mondanék neki, ha a szemembe nézne.

Egyelőre nem döntöttem el, hogy traumatizálva vagyok-e, vagy csak szimplán meghasonlottam önmagammal. Fura érzés. Van bennem valaki, aki az engedélyem nélkül gondolkodik, sőt cselekszik. A szexuális tevékenységeimet általában nem az akaratom irányítja, de van egy bizonyos határ, amit eddig nem léptem át.

Elsősorban nem a kézimunka emléke frusztrál, hanem az a dallam, amelyet Áron szíve dobolt a karjaimban.

Szeretem őt. Úgy igazán szeretem, mint Marcit és apát, ennyi év után is pont ugyanúgy, mint gyerekkoromban. Úgy, mint egy testvért, egy igaz barátot. Az életem része. Ő attól retteg, hogy elveszít, ha tesz valamit, én meg attól parázom, hogy akkor vesztem el, ha nem teszek semmit. Az iskolapszichológus egyszer azt mondta, hogy túlzott elhagyatás félelmem van. Nos, úgy vélem, ez a félelem nem alaptalan, mivel egyszer már túlzottanelhagytak.

Ezért engedtem Áronnak, hogy úgy érjen hozzám? Ezért. L

Marcinak a legjobb, neki nincsenek ilyen gondjai.

Itt van előttem a labdája. Tényleg szép, amikor ráesik a fény. Érdekes a szépség, van benne valami szedatív hatás. Emlékszem, hogy anyát nagyon szépnek láttam. Elég volt csak rápillantanom, és máris megnyugodtam. Most Áronnal vagyok így. Amikor ránézek, egy pillanatra megdermed az idő. Ilyenkor nem agyalok a problémáimon, csak csodálom a szépségét. Miért van ez? Nem az, hogy Áront szépnek látom, hanem az, hogy a szépségnek ekkora hatalma van.

Ezt költői kérdésnek szántam, mert nincs rá válaszom. Hagyom, hadd lebegjen a levegőben, és lemegyek a boltba, mert ma én vagyok a kajafelelős. (Ha anya nem lépett volna le, akkor most csenhetnék tőle egy kis korrektort a képemre, de hát nem láthatta előre, hogy szükségem lehet még rá.)

Találkoztam a kalácsos nővel. (Tiszta baromság, hogy így hívom. A nő, akivel hébe-hóba kefélek. Hm, ez sem hangzik jobban.) Figyeltem, ahogy ott tipegett előttem a miniszoknyájában meg a magassarkújában. Tuti, hogy otthon fél órát ücsörög a radiátoron, mire kiolvad a segge. Nem akartam dumálni vele, de kiszúrta a jelenlétem, és tartotta a kaput, amíg oda nem bénáztam a bevásárlószatyrokkal. A liftben megállapítottuk, hogy kurva hideg van. (Mivé lenne az emberi kommunikáció időjárás nélkül?) Azt hittem, megúszom ennyivel, de amikor kiszállt, csábosan hátra fordult (lefogadom, hogy ezt a mozdulatot tükör előtt gyakorolja), és megkérdezte, nem akarok-e beugrani hozzá egy kicsit. Akartam. Rohadtul akartam, de tagadóan ráztam meg a fejem, és letettem az egyik szatyrot a kezemből, hogy megnyomhassam a gombot. Megállította a mozdulatomat. Odalépett elém, megérintette az ütés helyét. Először kihívóan nézett, a tekintete tele volt szexszel, aztán megváltozott, eltűnt belőle a csillogás.

– Biztos? – kérdezte.

Bólintottam, mire még közelebb hajolt hozzám, és megcsókolta a homlokomat.

– Te, kisfiú – mondta. – Te okos, szép kisfiú. – Beleborzolt a hajamba, majd kilépett, és a liftajtó becsukódott.

Időbe tellett, mire összeszedtem a darabkáimat, amikre szétestem.