Life-Journal

11.28. Azután és azután is

Mi van ma veled? Egy hete ismétlődik ez a kérdés, és minden egyes napot belefagyaszt egyetlen mába. Már mindenki szájából hallottam, még Marci is nekem szegezte egy néma tekintetbe rejtve. Csak a jegyellenőr nem kérdezte meg a villamoson. (Életemben először voltam hálás azért, hogy szó nélkül megbírságolt.)

Nem tudom, mi van velem, így senkinek sem tudok érdemleges válasszal szolgálni. Illetve van egy sejtésem, de azt nem kürtölhetem világgá. Nem tehetek mást, hallgatok, vagy óriási erőfeszítést téve hanyagul megrántom a vállam.

Meddig lehet az örökös mában élni? Az igaz, hogy csak a ma van, de az emberek fejében létezik a holnap is. Az emberi civilizáció egyik alapköve a jövő képzete.

Elhatároztam, hogy ma átlépek a mán.

...

– Mi van ma veled?

Emese csalódottan kuporgott mellettem az ágyban. Este nem volt kedvem, reggel meg nem állt fel. Blamázs. Tegnap is megkérdezte, mi van ma velem, akkor is ugyanazt a választ kapta: nemtom (+ vállrándítás).

– Hát ez fasza!

– Köszi a támogatást! – duzzogtam. – Ha így állsz hozzá, leamortizálod az önbecsülésemet.

– Akkor mondd meg, hogyan támogassam fel. Szerintem, már mindent megpróbáltam.

– Csak úgy megjegyzem, hogy nem vagyok gép. Nem a te kedvedért raktak össze és szereltek rám farkat.

– Talán szünetet kellene tartanunk – javasolta.

– Éppen azt tesszük.

– Mármint a kapcsolatunkban. Hetek óta csak akkor jössz, ha már nagyon unod magad. – Felkelt, öltözni kezdett. Szép volt a teste a reggeli fényben. Hópelyhek gyűltek az ablakkeretre. Fontos pillanat volt, én mégis arra gondoltam, hogy volt egy ürge, aki egész életében csak hópelyheket fényképezett, mert be akarta bizonyítani, nincsen közöttük két egyforma. Ez az igazi szenvedély. Meg az, amellyel Áron szorongatta a rajzomat.

– Ha ezt akarod – mondtam, és szégyelltem, hogy nem tudtam csalódottságot erőltetni magamra.

Visszaült mellém. Most nézett először úgy rám, mint egy idegenre. Pedig akkor is idegenek voltunk, amikor megismertük egymást.

– Miért nem mondod el, mi a baj? – kérdezte.

– Nem akarlak bántani.

– Azzal bántasz, ha hallgatsz.

Ezután valami olyan következett, amire nem számítottam. Az oké, hogy az élet kiszámíthatatlan, de azért sablonoktól sem mentes. Egy szakítás általában könnyekkel jár, mi viszont nevettünk. Talán valamikor tényleg szerettük egymást.

– Össze vagyok zavarodva – nyögtem ki.

– A miatt a srác miatt?

– Nem, magam miatt. Arról ő nem tehet, hogy én mit érzek.

– Kívánod?

– Szeretem.

Nem tükrözött meglepettséget a tekintete. Úgy pislogott, mintha a fejébe száguldó gondolatokra bólintana rá, nyugtázva, hogy igazat súgott a megérzése. Nem rendezett jelenetet. Mindig is ezt szerettem benne, a hidegvért, amellyel tudomásul vette, hogy újfent arcul csapta az élet.

– Régóta sejtettem – vallotta be.

– Tényleg?

– Aha. Fodrász vagyok. – Ezt olyan ünnepélyesen nyilatkozta ki, mintha azt jelentette volna be, hogy pszichológiából doktorált. – Először csak rajta láttam, aztán már rajtad is.