Life-Journal

12.19. Látlak

Alighogy becsukódott apa mögött a bejárati ajtó, Áron mosolya előragyogott a paplan alól.

– Durcás vagy? – kérdezte, mert a képemről még nem olvadt le a feszültség.

– Úgy érzem magam, mint egy embercsempész – vallottam be.

– Izgi, ugye? – lelkesedett Áron.

– Amennyiben a szívinfarktus vagy a magas vérnyomás kockázata izgi.

Mindig ez van, amikor Áron nálam alszik. Este meg tud részegíteni, de reggel felébred a józan eszem, bár nem marad józan túl sokáig, csak apa távozásáig tart ki, meg addig, amíg megállapítom, hogy nagyon nem jó felé haladunk a bújócskázással. De ha bevallanánk az igazat, akkor az út (gyanítom) igen hamar vezetne egy szakadék mélyére. Az meg senkinek sem lenne jó.

– Morgós medve – szuszogta a fülembe Áron. – Ha nem aludnék veled, akkor nem láthatnám a másnapostincseidet. A kedvükért szívesen bűnözök, még az illegalitást is vállalom. – Hozzám bújt. A fenekemnek nyomódó dudort jelzésértékűnek vettem, ezért nekikészültem a reggeli kézimunkának. – Mit csinálsz? – lepődött meg Áron. Olyan szemrehányó volt a hangja, hogy zavarba jöttem, és elkaptam a kezem. Lehet, hogy még el is pirultam, mert úgy nézett rá, mint a cuki plüssmacikra szoktak.

– Azt hittem... izé... akarod – makogtam.

– Most csak ölelni akarlak – mosolyogta a szája a számon. – Ami persze nem zárja ki a taperolás későbbi lehetőségét. Egyébként ezt hívják meghittségnek, azaz nemcsak üzekedünk, mint a nyulak, hanem tutujgatjuk egymást, és közben romantikus szavakat sugdosunk.

– Tudom, csináltunk már ilyesmit is – jeleztem, hogy nem vagyok teljesen hülye. – De reggel van... – Ne kérdezzétek, mi a jó eget akartam ezzel, azon kívül, hogy bebizonyítsam, valóban halmozottan fogyatékos vagyok érzelmi téren, és ellentmondjak az előbbi állításomnak, miszerint nem vagyok hülye.

– Most, hogy mondod, valóban. Ha tavasz lenne, csiripelnének a madarak – vihogott Áron. – Marci a szünetben is fél hétkor kel?

Ránéztem az órára, mintha az idegesítően ketyegő készüléktől várnám a választ.

– Változó – feleltem megfontoltan.

– Azt hittem, nála minden állandó.

– Ez a második nap. Talán már életbe lépett az agyában szünidei időszámítás – latolgattam a lehetőségét egy csodálatos reggelnek, és megint visszatévedt az érintésem a dudorra. Ezúttal Áron nem ellenkezett.

– Tetszik? – tette fel a kérdést néhány idilli perc elmúltával.

– Micsoda?

– Hát az az izé a kezedben. És nézz a szemembe, ha hozzád beszélek!

– Ha a szemedet nézem, akkor nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e ez az izé – incselkedtem próbálva megúszni a választ.

– Ne vicceld el! Ez fontos kérdés. – Megfogta a kezem, és a farkára szorította. – Felizgat?

– Igen – nyögtem ki olyan nehezen, mintha ennek a rövidke szónak a hangjai sziklatömbök lennének, amelyeket egyenként kellene felgörgetnem a mélyből a felszínre (sziszifuszi munka).

– Hm... – nyögte Áron nem túl meggyőzően, majd lerúgta magáról a paplant. A tél hideg fénye szemérmetlenül kihangsúlyozta a meztelenségét.

Értettem, mit akar. Értettem, mit érez. Tudtam, hogy meg kellene nyugtatnom, biztosítanom kellene arról, hogy ez nem csak egy kísérlet részemről. De... Nem, ezt nem állíthattam teljes meggyőződéssel – még nem –, és a lényeg az, hogy ő kell, úgy kell, ahogy van, a férfitestével. Nem volt jobb ötletem, bevetettem Tökmag egyik kedvenc mondókáját.