Szél, szerelem, Veszprém II. Olívia

1.

A regényben szereplő helyszín félig valós, de a karakterek és a konkrét helyszínek kitaláltak.

Gyanús, ha egy nő egyedül vállal gyereket. Ketyeg a biológiai órája, így akarja megfogni a férfit, esetleg nincs ki mind a négy kereke. Netán leszbikus.

Olivia a leszbikus kivételével többé, kevésbé mindegyikben bűnösnek érezte magát. Felállt a mérlegre, és igyekezett jó képet vágni ahhoz, hogy délután háromkor, sportcipőben, teli hassal a védőnő megméri a testsúlyát, aztán fennhangon ki is mondja, hogy mennyi. Még jó, hogy az asszisztens nem tett rá megjegyzést. Persze, lánynéven szerepel a kiskönyvén, a hízása a legkisebb elkövetett baklövés lehet a nő szemében.

– Hatkettő kiló. Kismama megint hízott három kilót. Mire meglesz ez a baba, túlsúlyos lesz, drága – csóválta fejét a védőnő.

Olivia lelépett a mérlegről, és lenyelte a mérgét. Ha olyan dagadt lesz, hogy hömpölyögve jár, az se érdekli. Hagyjanak neki békét. Persze hallgatott, hiszen igaz, tartani kellene a súlyát, de mindig farkaséhes, nem bírja megállni, eszik, ezért hízik.

Leült a védőnővel szemben, az asztal túloldalán, és várta, hogy végezzenek. Másodszor jött, gyorsabban haladtak, az adatai szerepeltek az adatbázisban.

– Elérte a tizenkettedig hetet. Sürgősen fel kellene felhívnia a kórházat, és időpontot kérnie a genetikai ultrahanghoz. Vagy van saját nőgyógyásza? – kérdezte a védőnő, Kovács Irén, jól olvashatóan rányomtatták a nevét a névtáblájára.

– Muszáj? – kérdezte Olivia.

– Lehetőség, mert sokan megnyugtatónak tartják, ha ugyanahhoz a doktorhoz járhatnak vissza.

– Nekem jó lesz a szakrendelés is, ahogy eddig – mondta Olivia, és elpirult. Nyilvánvaló, hogy nincs ilyesmire pénze, és kár ezt szégyellni, de akkor sem kellemes érzés. Amit lehet ingyen, azért nem fizetünk, ezt az elvet hangoztatta az anyja, és a vérévé vált. Mindenből az olcsóbbat, minden fillért megfogni, amit lehet. A védőnő nézett valamit a számítógépen, elszántan egerezett, hümmögött.

– A jövőhéten laborvizsgálatra is mennie kell. A háziorvostól kap beutalót.

Remek, minden hétre valami, borongott Olivia, és azon járt az esze, hogy megint szabadnapot kell kivennie az ultrahangra, amiért zabos lesz a főnökasszony. A harmadikat az utóbbi három hónapban. Talán, ha elárulná, miért kéri, ahelyett, hogy hazudozik gyomorrontásról, unokatestvér keresztelőjéről, és a mai napra vonatkozóan heveny hasmenésről, megértőbb lenne. Mégsem mondhatott ismét gyomorrontást. Talán a terhesgondozásra jár fizetett szabadság. Valami törvény is van erre, ha igaz. Utána kellene néznie. De túl sok feladat szakadt a nyakába a költözéssel, és naphosszat fáradt, álmos. Mikor leül a számítógép elé este, a pletykaoldalakat nézi, semmi kedve a jogszabályokat böngészni. Mintha vattába lenne csomagolva, nehezen mozdul, lassan gondolkodik. Talán depressziós? Vagy talán csak terhes.

A védőnő elfordult a monitortól, és rámosolygott.

– És hogy van egyébként? Még mindig fáradt?

Olivia hálásan szusszant. Szimpatikus volt neki ez a nő, még akkor is, ha rákényszerítette, hogy szembesüljön a súlyával.

– Sokkal jobban vagyok – hazudta, mert szégyellt panaszkodni. – Könnyebb egy ideje.

– Hányinger?

Olivia vállat vont. Legalább ebben szerencséje van.

– Nincs.