Szél, szerelem, Veszprém II. Olívia

19.

November huszadikán Veszprémre leesett az első hó. Sötétszürke felhőben érkezett a Bakony felől szúrós daraként, majd feltámadt a szél, alá fújt a kabátoknak, csípte a gyalogosok arcát, kezét. Délután három óra húsz perckor bekapcsolt a közvilágítás, és Gábor jobbnak látta buszra szállni séta helyett, még ha csak húsz percre lakott is a munkahelyétől.

A soron következő megállóban látta meg Olíviát, a dzsekije villant fel egy pillanatra a nála jóval termetesebb várakozók között. Megdobbant a szíve örömében. Az ajtóhoz ment, hogy elvegye a nőtől a két megrakott szatyrát, és segítsen fellépni a buszra.

– Szia. Hát te? – sóhajtott Olivia. – Először látlak ezen a járaton.

– Esik – felelte Gábor, és beljebb segítette.

A legközelebbi ülőhelyen egyik elsős tanítványa ült, a nevét még nem sikerült megjegyeznie, de a fültágítóját igen, arról megismerte. Olyan szigorú pillantást vetett rá, hogy a srác azonnal felpattant.

– Tessék leülni! – mondta, és sietve eloldalgott a csuklóban a korlátot támasztó haverjaihoz.

Olivia lehuppant a megürült székre, hálás pillantást vetett Gáborra, a két lába közé fogta a szatyrait. A mozdulattól összeverődtek a sörösüvegek.

Gábor kibámult az ablakon, igyekezett elrejteni a haragját. Sört cipel gyalog ebben az ítéletidőben? Hol a fiúja a kis sportautóval? Mi van, ha Olivia elcsúszik, megüti magát? Reggel fagyott, a hó a jégre esett, egész nap hallotta a mentőket, a rádióban is bemondták, hogy rengeteg a bokatörés, tömve a baleseti sebészet. A vidéki gyerekeket délben haza engedték, mielőtt a szél torlaszokat rak az utakra. Olivia pedig egyedül cipekedik. Ha ő nincs itt, fel se bír lépni a buszra a két szatyrával. Visszanézett Olíviára. Idegennek tűnt egyenes platinaszőke hajával, kifestve és kimerülten. Úgy festett, ahogy olvasmányai alapján Gábor a mosónőket elképzelte – akik korán halnak –, elvonatkoztatva persze a huszonegyedik század kellékeitől, mint hajfesték és smink. Az ismerős, vízhatlan dzsekijét viselte, amiből nagyrészt kikandikált a dereka, és ami össze se ért a hasán, ezért időnként zavartan megigazította magán. Ebben fog járni karácsonykor is, fortyant fel magában Gábor. A dühe őt magát is meglepte. Mit törődik vele? Ami tőle telt, megtette, havonta huszonnégyezret fizettek Olíviának, mert Balázs kérte, hogy legyen két órájuk hetente. Ebből vehetett volna magának egy rendes télikabátot, ahelyett, hogy sörre költi. Gábor érezte, igazságtalan, de a keserűség marta a torkát. Látta maga előtt Olíviát nyár végén, lesülten, röpködő aranyszőke hajával, ahogy a lábujjait mozgatja, ha gondolkozik valamin. Azóta fogyott, legalábbis az arca beesett, és természetes, sugárzó szépsége megkopott, olyanná vált, mint a tanítványai, festett haj, csinált fizura és tonnányi festék.

Megint lenézett rá, mert közeledett a megállójuk. Olivia szundikált, fejét az ablaknak támasztotta, becsukta a szemét. Hidegtől kipirult arcára árnyékot vetett a szempillája. Gábor szerette volna a két keze közé fogni az arcát, hogy megmelengesse.

A busz panaszos sikollyal fékezett, a nő összerezzent és felnézett.

– Maradj ülve, amíg mozog a busz – parancsolt rá Gábor. – Majd én tartom az ajtót. El ne ess!

Felemelte a csomagokat, az ajtóhoz lépett és jelzett. Majd a lépcsőn állva megvárta, hogy Olivia feltápászkodjon, és odadöcögjön hozzá.

– Várjon, legyen szíves, míg a hölgy leszáll – szólt emelt hangon a sofőrnek. Mikor Olivia az ajtóhoz ért, Gábor leugrott, felnyúlva, derékon kapta. Lerakta maga mellé a járdára.

– Nem kellett volna, egyedül is megy – tiltakozott erőtlenül a nő.

– Tudom, hogy megy – hagyta rá Gábor, megfogta a csomagokat, és elindultak a bejárat felé. Csikorgó gumikkal kanyarodott az utcába a piros Audi. Megállt a parkolóban, hatalmas rózsacsokorral a kezében Tamás pattant ki belőle. Futólépésben elindult feléjük, tetterősen, kipihenten, jóképűen. A bejárathoz vezető lépcső előtt találkoztak ők hárman.