Szél, szerelem, Veszprém II. Olívia

20.

„Tudunk beszélni?", kérdezte Olivia SMS-ben Zsófitól. Tamás öt perce ment el, nem kért csirkepörköltet, sőt semmit, lemosta az arcát, és hazament az anyjához. Dühösen, sértetten. Olivia pedig küldött egy SMS-t a húgának, aki azonnal válaszolt.

„Órán vagyok. Utána átmegyek hozzád"

„Inkább én. Mikor végzel?"

„Fél nyolc, A épület."

– Mi ilyen fontos, hogy ítéletidőben elhagytad kies lakod? – kérdezte Zsófi testvéri ölelés helyett, amire sose vesztegette az idejét,

– Üljünk be valahová! Megfagyok – rázkódott össze Olivia.

Az egyetem „A" épülete előtti téren álltak, a dühöngő szélnek legföljebb a lombjuk vesztett, kopár fák állták útját. A hidegben Zsófi fekete hajában fehér csillagokként megmaradtak a hópelyhek.

– Inkább hazakísérlek. – Csattanva nyílt ki Zsófi esernyője.

– Az ellenkező irányban lakom, mint te – emlékeztette Olivia.

– Nem baj. Szánalmasan festesz. Pátyolgatlak kicsit.

Olivia bólintott, hogy rendben.

Ő is örült, hogy hazamehet. Alkalmatlan az idő a sétára, csak Tamás távozása után a feszültségtől nem tudott nyugton maradni, azért jött a húga elé. Mikor az első hólével kevert pocsolyába belelépett, belátta, ha otthon várja meg Zsófit, kisebb eséllyel fagy halálra.

Elindultak a havas utcán, szembe fordulva a széllel. Zsófi hamar feladta az ernyővel való hadakozást, hogy kifordítja és kicsavarja a kezéből a szél, bezárta. A fejére tekerte kötött sálját.

– Úgy festesz, mint a Discoveri-n a német katonák Sztálingrád ostrománál – mosolygott rajta Olivia. – Eltekintve persze attól, hogy a te sálad rózsaszín.

– Te meg olyan fitt vagy, mint Mirci, amikor Peti kizárta a teraszra, és elázott a viharban.

– Kösz! – húzta el a száját Olivia. Kell ennél lejjebb, hogy Zsófi egy ázott macskához hasonlítja?.

– Szívesen – vágta rá Zsófi. A tapintat hiányzott a jó tulajdonságai közül. A térről beértek a házak közé, itt csendesedett a szél, értették egymás szavát. – Na, mi van? Bökd már ki!

– Emlékszel Balázsra?

Zsófi ránézett.

– A jó testű srác alattad.

Olivia pocsék kedve dacára felnevetett.

– Emelkedett, lényegre törő jellemzés. A tizenkettedikes srác, akit korrepetálok kémiából. Igen. Róla beszélek.

– Akinek az apjával kavartál ősszel.

– Nem kavartam.

– Csak akartál.

Olivia a vállai közé húzta a nyakát és nem válaszolt. Dühítette, hogy Zsófival minden olyan nehéz. Belehalna, ha nem mondana mindent ki, amit gondol? Most ráadásul téved. Sose akart kavarni Gáborral, már ha a kavarás viszonyt jelent. Vonzódik Gáborhoz, mert megtestesít mindent, amit vonzónak tart a férfiakban, vagyis úgy általában az emberekben. Megbízható. Ha valamit megígér, arra mérget lehet venni. Soha el nem mulasztotta a kémia órák kifizetését például. Figyelmes. Délután is odaugrott segíteni a buszon. Szelíd. Általában. Ma nem volt az, persze. Pedig a szelídség fontos, talán még a figyelmességnél is fontosabb, hisz Tamás is hozott neki virágot ma. Bár Tamás jobban tette volna, ha inkább megérkezik, amikorra megígérte. És ő mindenen felhúzza magát. Akár az apjuk, akinek az ordítozásától folyton zengett a ház.