Szél, szerelem, Veszprém II. Olívia

15.

Mikor a kocsikulcsot Gábor tenyerébe ejtette, és indult volna a két férfi mellett az épületbe, akkor látta meg Olivia az anyját. A buszmegálló irányából jött, s mivel épp az imént húzott ki a megállóból a helyi járat, nagy valószínűséggel azzal érkezett.

– Szerintem magatok is boldogultok – köszönt el Olivia a gyámolítottjaitól. – Menjetek be, én megvárom anyát.

Gábor megtorpant, valószínűleg úgy gondolta, udvariatlanság lenne köszönésre sem méltatni Ibolyát. Ettől Olivia egyből ideges lett. Az anyjával még annyira se szerette volna összeereszteni Gábort, mint Tamással. Ha nem feszült volna köztük Tamás féltékenysége, találhattak volna beszédtémát a közös érdeklődési terület kapcsán, mint a színház és drámairodalom. De Ibolya? Ha rámozdul Gáborra, Olivia elsüllyed szégyenében.

– Nem kell anyát bevárni, marha hideg van, megfáztok.

El is indult az anyja elé, magára hagyva a két férfit. Ibolya megrakott szatyorral érkezett, a haja elázott az esőben, elkenődött a sminkje, és a szatyrot cipelő keze vörösre fagyott. Oliviát elöntötte a bűntudat, hogy szégyelli az anyját, aki minden hibája ellenére valóban szereti, ráadásul nem csak mondja, de lám, soha nem érkezik üres kézzel, most is biztosan csupa hasznos dolgot hozott, hogy ő ne erőltesse meg magát terhesen.

– Add ide! – nyúlt a szatyor felé.

– Hagyd! Bírom.

– Legalább az egyik fülét. Vigyük együtt – erősködött Olivia.

– Rendben, vidd a felét, mert az ezer lépcsőn tényleg sok lesz nekem egyedül.

Elrendezgették a szatyrot, Ibolya megemlítette mi van benne, mitől ilyen súlyos, a néhány konzerv, befőtt húzza le, de a babának kell a vitamin. Közben a férfiak eltűntek az épületben, ám Ibolya héja figyelmét nem kerülte el, hogy a lányával együtt érkeztek.

– Minek kocsikázol te ezekkel? – kérdezte, bal kezével kiegyenesítgetve a jobb elgémberedett ujjait.

– Nem kocsikázom. Honnan veszed? – bújt ki a válasz alól Olivia, noha tudta, ennyivel az anyja nem fogja beérni. Ibolya lesújtó pillantást vetett rá.

– Láttam a saját szememmel. Te vezettél. Ez tünt fel. Két idegen férfi autóját. El nem tudom képzelni, mi dolgod lehetett velük ünnepnapon, amikor a boltok sincsenek nyitva. Én is tegnap vásároltam be, mert gondolom, neked eszedbe se jutott kenyeret venni, és éheznél a hosszú hétvége alatt.

Olivia sóhajtott. Miért nem tudott két percet késni a busz? Akkor ez a beszélgetés el se kezdődött volna.

– Csak segítettem nekik. Nem nagy ügy.

– Két felnőtt férfinak? Miben? – szűkült résnyire Ibolya szeme.

Olivia megragadta a szatyor egyik fülét.

– Megyünk, vagy itt beszéljük meg a járdán, a zimankóban?

Ibolya elindult. Megborzongott.

– Tényleg rémes ez az eső. Ilyen hidegben a kutyát sem verik ki a házból.

Olivia forgatta a szemét. Minek mond ilyeneket az anyja, mint ez a kutyás is? Csak hogy beszéljen? Valószínű. Mivel nincs igazi mondanivalója, ezekkel tölti ki a csöndet.

Fenn a lakásban kipakoltak, Ibolya tényleg csupa olyannal érkezett, aminek Olivia örül, még fagyit is hozott a narancs és krumpli mellé, majd leültek a viaszosvásznas konyhaasztal mellé kávézni. Ibolya elégedetten végigsimított a terítőn, Olivia ellazultan kortyolgatta a kávéját, melengette a csészével a kezét, azt hitte, megúszta a Balázs, vagy, ami még kínosabb, Gábor témát, de persze tévedett.