Szél, szerelem, Veszprém II. Olívia

2.

Gábort meglepte a kisebb gyülekezet a ház előtt, a vakító fényben. A bejáratra semmi nem vetett árnyékot, délelőtt vagy hetven fokra felhevült itt a levegő, a betonfalakkal közrezárt zugban. Balázs beszélgetett két nővel. Egy fiatal bongyori szőkével, és egy idősebb, rövid hajú vörössel. Ők az új lakók a negyediken. Vagy csak az egyik. Vagy mindkettő és még néhány férfi. Gábor kimaradt a házi pletyka folyamból, csak a saját megfigyelésére támaszkodhatott, s mivel nem érdekelték a ház ügyei, többnyire lemaradt mindenről.

Az biztos, hogy a fiatalabb, szőke nőt többször látta már erre, és a tanárúrból, aminek következetesen szólította, tudta, abban az iskolában tanul vagy tanult, ahol ő dolgozik.

Ebben se volt biztos, hogy végzett-e. A másik nő a nővére, vagy az anyja lehet? Van valami letagadhatatlan hasonlóság közöttük, még ha más színű is a hajuk. Ahogy annak a két férfinak, akik tegnapelőtt egy szekrényt cipeltek felfelé, ugyanilyen szőke haj, göndörödött a fejükön, mint a fiatalabb nőnek. A testvérei? Beköltöztek négyen a másfél szobás lakásba? Talán. Nem mintha neki köze lenne hozzá.

Gábor érzékelte, hogy megzavarta a csevegést. Balázzsal a városba készültek, ő az alakuló értekezletre, Balázs pedig a barátjához igyekezett, hogy néven is alig nevezhető, tökéletesen hiábavaló tevékenységekkel üsse el az időt, mint videojátékozás, vagy zenehallgatás.

– Mehetünk? – kérdezte a fiát, és megforgatta a kezében a slusszkulcsot. Nem érzett lelkiismeretfurdalást, hogy kiszakítja Balázst a szociális térből. Udvariatlanság feltartani a két nőt a hőségben.

– Oké – felelte a fia, és zsebre dugta a kezét. Zavarban van, állapította meg Gábor, és nehezen rejtette el a mosolyát. Vajon melyik nőtől? Remélte, a fiatalabbtól, nem az idősebbtől, aki láthatóan egy másik generációhoz tartozott. Mindegy.

Az autóban, ha lehetséges, még az eddiginél is nagyobb forróság vágta mellbe, égette a kezét a műanyag kormány, a sebességváltó gombja. Ennek dacára nem kapcsolta be a légkondicionálót. Az alatt a tíz perc alatt, amíg a munkahelyére beérnek, el se tud kezdeni hűteni, csak a benzint pocsékolja. Jöhetne gyalog, ahogy munkába járni szokott, de nyáron festették a tanári szobát, minden cuccát haza kellett hoznia, most meg vissza, tele az autó csomagtartója.

– Hol tegyelek ki? – kérdezte Balázst, amikor a főúton megrekedtek a dugóban.

– Mindegy. Jó lesz a suli előtt.

– Igaz. Legalább segítesz cipekedni.

– Muszáj? – kiáltott fel Balázs, mire Gábort egyből elöntötte a méreg. Ez most komoly? Minden hajnalban futni jár, a szobájában órákig nyúzza a kondigépet, de amikor valóban szükség lenne az erejére, a pólóját látványosan kitöltő izmaira, a munkához nem fűlik a foga.

– Természetesen nem muszáj, de megkérnélek rá, és gondolom, van benned annyi udvariasság, hogy ne utasíts el – felelte Gábor kimérten, mert nem akart veszekedni.

– Semmi kedvem találkozni a tanárokkal. Még van egy hetem elsejéig.

– Ne félj, vigyázok rád, nem engedlek feleltetni könyvcipelésből.

– Haha. Neked mind az öribarid, de nekem nem.

Gábor ezen elgondolkozott. Nem az öribarin, ez nyilvánvalóan sületlenség, a legtöbb kollégáját épp hogy elviselte, hanem azon, hogy Balázs tényleg tart a tanáraitól?

– Ki az, akitől így be vagy gyulladva?

Balázs feljebb húzta magát az anyósülésen.

– Ne drámázz! Nem vagyok beszarva senkitől, de nincs kedvem jópofizni. Gondolom, mind összeverődtök most, mint a dementorok.

Gábor elmosolyodott, kitette az indexet, befordult a mellékutcába, ahonnan az iskola parkolója nyílt. Száz éve az egyház alapította az iskolát, most az önkormányzat tulajdonolta, annak minden örömével, mint máló vakolat, elaggott mellékhelyiségek és nyílászárók, de az iskolaudvart, a parkolót övező faóriásoknak mindegy volt, ki fizeti a rezsit. Életmentő árnyékot vetettek a betonra.

– Nem értem, miért tekinted ellenségnek a tanáraidat. Mintha nem ugyanaz lenne a célotok.

– Mármint megszivatni a kis pancserokat?

Gábor megcsóválta a fejét, leállította a motort, de még nem szállt ki az autóból.

– Minket azért fizetnek, hogy segítsünk, nem azért, hogy kiszipolyozzunk beneteket. Nem értem, hogy jutott ez eszedbe. Nem utálkoznod, meg fintorognod kellene, hanem élni a lehetőségekkel. Míg diák vagy, van kihez fordulnod. Hidd el, később nem lesz. Azt pedig mindketten tudjuk, négyes átlaggal nem vesznek fel az orvosira. Sehová, Budapestre meg főleg nem.

– Talán mégis. Szerencsém lesz, és mindenki olyan suttyó, mint én.

– Kár áltatnod magad, elhülyéskedni a komoly dolgokat. Így, ilyen hozzáállással és ilyen eredményekkel nem fog menni.

Balázs kinyitotta az anyósülés oldali ajtót, és lerakta a parkoló betonjára a jobb lábát.

– Hogy jött most ez fel? Még van egy hét, elkezdődik a suli, tanulok, mint a stréberek, teljesül az álmod, megyek orvosira.

Gábor erre nem felelt. Tíz perc múlva értekezlet, fölösleges vitát kezdeniük erről, hogy kinek fontosabb a sikeres felvételi, neki, vagy Balázsnak. Vagyis ez nem kérdés, nyilvánvaló, hogy Balázs szeretné, ő találta ki, még előtte, hogy szembesült volna vele, az emelt szintű kémia döcögősen megy. Persze a nyár két hónapja, amikor felhozhatta volna magát, elhussant Balázs fölött, noha ő végig győzködte, ez az idő ideális lenne, hogy a felvételi tantárgyakból behozza a lemaradását. Még azt is felajánlotta, szerez korrepetítort a két legfontosabb tantárgyból, kémiából és biológiából, de Balázs hallani se akart róla. Ellógta a nyarat, nyakukon a szeptember, fél év és felvételi.

Kiszálltak az autóból, a csomagtartóból felnyaláboltak annyi könyvet, amennyit bírtak, elindultak bejárat felé. Gábor felnézett az épületre. A nyílászárókat lefestették a nyáron, jól mutattak az elefántcsont fehér ablakok a borostyánnal befutott, vörös téglából épült falakon. Szirénázó mentő vágta derékba a madárfüttyös csöndet. No, igen, néhány száz méterre a kórház.

– A fiatal, szőke nő, akivel csevegtél ide jár? – kérdezte Gábor már a kopott lépcsőn, az első emeletre, a tanári szobába szaporázva a lépést.

– Olivia?

– Ha így hívják, akkor Olivia. Nem mutattál be neki.

Balázs felröhögött.

– Ez nem a Downton Abbey, apa. A másik nő, az anyja mondta, hogy Oliviának hívják.

– A vörös?

– Igen, ő. Ott ácsorgott a ház előtt, megkérdeztem, be akar-e jönni, ő meg rögtön lecsapott, és dőlt belőle a szó, le se tudtam lőni.

– A lánya, Olivia, ide jár? Mert mindig tanárúnak szólít, de nem emlékszem, hogy ismerős lenne.

Beértek a tanáriba, amit már félig megtöltöttek a korábban érkezők, enyhe zsibongás töltötte meg a hosszú termet. Balázs a válla közé húzta a fejét, és feszengve köszönt a Gábor mellett ülő kollégának. Lerakta az asztalra a könyveket, és valósággal kimenekült.

Gábor bocsánatkérő mosolyt küldött Márta, a testnevelő kolléga felé, közben azon bosszankodott, nem tudta meg, ide járt-e a göndör szőke nő, és ha igen, milyen szakra. Annyira nem rossz az arcmemóriája, hogy ne tudná megjegyezni a négy évfolyam diákjait, Olivia halványan ismerősnek tűnt, de valószínűleg már végzett. Talán épp kémia szakon, ha van egy kis szerencséjük. Az iskola tanulóinak fele vegyész, hagyomány abból az időből, amikor még csúcsra járt a fűzfői gyár. Olivia a házukban lakik, fiatal, ideális lenne korrepetítornak Balázs számára.

Bejött az igazgató, lassan elcsendesült a tanári szoba, elkezdődött az értekezlet. Gábor az asztal alatt előhúzta a mobiltelefonját, és elkezdte nézegetni a iskola honlapján a végzős osztályok tablóképeit, hátha rábukkan Oliviára.