Ekvivalens

1.rész

- Anya, de én el akarok menni a moziba- megrázza a fejét. A lemenő napsugár vöröses színt ad arcának. Ébenfekete hajában előbukkanó ősz hajszálakat vörösre festi. A szürke fal csak erősíti azt az érzetet miszerint a fényben valamiféle csoda megy most végbe.
- Egymagad nem- összehúzom a szemöldököm. Teszek egy lépést felé, egy félig elnyújtott lépést. Ő is az ablakon nézi a kopár utcai képet ahogy én. Nehezen lehet megszokni ezt az aszfaltdzsungelt előző lakhelyünk után.
- De én ezt a filmet meg akarom nézni- szülőm felé fordított telefonom képernyőjét bökdösöm, és a jól tévedek ezzel együtt a főszereplő fejét is.
- Elviszlek, és ha végeztél visszahozlak- hangja könyörtelen. Felém néz, nemtetszést tükröző arcomba mosolyog.
- De van busz, meg metró meg vonat, meg lábam, légyszíves- könyörgök a megmaradt önbecsülésemért. Nem ismerek még itt senkit, és bármelyik közlekedési eszközön hamarabb találok valakit aki észreveszi elveszettségem.
- Új városban élünk drágám- bólintok.
- Ezért kell megtanulnom, hogy kell itt közlekedni- megrázza a fejét, fújtatok.
- Hiányzik Peg- kérdi szomorúan. Nosztalgiaszerűség ami megtámadja agyam, ahogy jött úgy megy.
- Tudod, hogy a szombat mindig a mozis napunk volt. El kellett költöznünk, de ezt nem adom fel- semmiféle hisztizés nélkül pakoltam, mikor megtudtam, ismét költözünk mind a vándormadarak.Az év miden egyes napján ott motoszkál az agyamban a kérdés vajon mikor jelenti be anya ismét, hogy mennünk kell. Egy ügyvéd mindenhol talál munkát, apa mindig letelepedik hozzánk pár hétre. Ez az első alakalom, hogy csak hónapok múlva jön, újdonsült otthonunkba vissza. Ott kellett hagynom mindent, mert Queenesben újra együtt lehet majd a család. Utaztunk, mindig apa munkája miatt. Megszoktam, valahol beletörődtem, és mióta új képességem van olyan mind ha ketten lennénk idebent, kiábrándító de mégis varázslatos. Érzem ahogy összeráncolom homlokom, csak egy maszkot húzok és mégis egy teljesen más valaki leszek.
- Haragszol erre az egészre, igaz? Most haragszol apádra, rám, a városra mindenkire.- kérdi komoly arccal. Fekete hajába beletúr, csillogó barna szemei körül néhány szarkaláb megráncolja bőrét, arca gondterhelt hangjába lágyság surran végig.
- Nem haragszom senkire sem. Anya, mi mindig költöztünk, sikeresen továbbmehetek a suliban, hétfőn kezdek. Egy új környezetben vagyok, de be kell látnom a család az első. Meglesz itt is a queensi Peggym, itt is örülten oda leszek a nem tudom melyik sportolóért, és vasárnap hajnali egykor megint veszekedni fogunk, hogy csak most értem haza. Csak még nem most van itt az ideje, még be kell illeszkednem- látom ahogy megkönnyebbül és másodperceken belül elérzékenyül. Ahogy átölel, valami kaotikus élmény. A családban nagyon kevés az őszinte pillanat, mindenkinek a sajátos elfoglaltsága miatt. Csak úszom az érzésben.
- Felnőttél,Lauren- elcsukló hangjától kissé meghasad a szívem.
- Akkor elviszel- szemeit törölgetve bólint.-, felszaladok a táskámért és mehetünk.
- Minek neked mindig az a nagy hátitáska- kérdi a mindig jól megtanult szöveget.
- Ebbe vannak az irataim, a pénztárcám, a telefonom- válaszolok unottan, ugyanúgy erre a kérdésre. Persze, hogy nem tudod anya, mi is vagyok én amikor lemegy az este, és rám tör valamiféle félelemérzet. Még itt nem volt, utoljára Londonban vettem fel a ruhám és húztam az arcomra a maszkot. Nem tudom kitől kaptam a ruhát, de az iskolai szekrényembe volt behajtogatva, mind valami meglepetés. Először nagynak tűnt, aztán ahogy otthon felvettem rájöttem tökéletesen jó rám. Könnyű benne mozogni, és a maszkrésztől, kapok levegőt, viszont nem vagyok felismerhető. A szememet, és ezzel a fél fejem takaró maszk szeme, hasonlít a híres Pókemberéhez. Amit az öreg mondott és ahogy megtörtént velem az ominózus eset, azonnal utána néztem. Egyetlen egy dolgot tudtam leszűrni belőle, egy hősködő pojáca. Köszönöm de nem kérek belőle.
- Lauren jössz- gondolataim rendszerezem, majd azonnal elindulok a hófehér szobámból.
- Legalább vehetnél majd egy másik táskát itt- mondja anya sejtelmesen.
- Még nem vagyok rá felkészülve- színpadiasan a szívemre teszem a keze és nevetek. Látom ez csak számomra örömteli.
- Remélem jó lesz a közlekedés- nézi anya a zsákutca elejét. Mert hova máshova nem költözhetnénk mind egy zsákutcába, a kertváros elejére. A kerti slagok halkan neszelnek, egy kutya ugat és valaki felkapcsolta szemközti házban a villanyt. Sietősen beszállok a kocsiba, amikor realizálom, hogy az öreg az aki a pókokkal teli ládát adta. Tisztességes távolból nézem ahogy beül és elhajt.
- Mért ugrottál be ilyen gyorsan- kérdi anya értetlenül ahogy beszáll mellém.
- Meglepődtem- válaszom egyszerű és gyors.
- Ha elkapjuk a délutáni csúcsforgalmat- aggodalmas hangját az autó beindításának zaja zavarja csak meg.
- Maximum a szelét, esti hat van- mutatok itt az órámra.
- Nem tudhatod mi a szokás errefelé- megrázom a fejem. Az út dugómentes, és mondhatni ingerszegény. Nincs sok autó errefelé, vagy senki sem szereti az esti mozizásokat.
- Elmegyünk majd vacsizni- feldobom az első témát ami az eszembe jut.
- Mire vissza kell jönnöm hozzád addigra már kész lesz otthon a vacsi- hangja játékos. A komoly ügyvéd, aki mindenben csak a precizitásra törekszik. Párizs egyik legjobb védőügyvédje volt, most három ügyet kapott. Még csak megrebbentették költözünk, de máris jött az e-mail New Yorkból, hogy egy Billy Blak nevű fickót kellene kihozni a börtönből. Nem tudom mi lesz a döntése, de személy szerint szurkolok a bentlakásos iskolai bántalmazásos ügynek.
- Ugye a kedvencem csinálod-teljes testtel felé fordulok, a biztonsági öv szorítása sem érdekel, ha a világ egyetlen egy ételéről van szó amit minden egyes nap tudnék enni.
- Fordulj vissza az ülésedbe- a jól ismert hangján szól rám, és ez a hang nem más mind a fegyelem és rend hangja.
- Szóval a mai vacsi spagetti lesz- kérdem vigyorogva, immár az utat pásztázza.
- Igen- egy örömittas félig felugrással megünnepelte az ételem nevét és előrehozottan az ízét is. Egyik utcából elénk fordul egy autó, ugyanúgy ketten ülnek benne, és eddig úgy tűnik ugyanoda tartanak mind mi. Az első pirosnál idegesen kopogtatom az ülésem.
- Ne fogok odaérni a film elejére- panaszolom miközben a lámpára mutogatok.
- Akkor nem nézed meg az első öt percet- megrázom a fejem.
- De én meg akarom nézni azt is- a pirossal farkasszemet nézve, a lámpa fényében azon gondolkodom, mennyivel hamarabb odaérte volna, egyedül, csak én és a szuperképességem. Nem mondom a londoni buszkarambol megelőzése felvillanyozott, és onnan megjegyezte mindenki a nevem, de jobban szeretem ilyen semmiségekre használni a szupererőm. Akadályoztam már meg bolti lopást, biciklilopást, kisgyereket ki ne szaladjon az útra, de a legnagyobb tettem volt egyben a legfélelmetesebb is. Két busz között, több tucatnyi ember árgus tekintetébe fúródva állítottam meg a kanyarodó járműveket. Aztán az a sok riporter, apró foszlányokra emlékszem csak, és a másnapi képekre, túlcicomázott interjúkra, és persze az exkluzívokra amiket nem adtam. Több hétig tőlem volt hangos a sajtó, köszönöm nem kérem.
- Ha leelőznénk azt a kis kocsit- mutatok itt az orrunk előtt pöfékelő autóra némi sejtelemmel a hangomban.
- Nem fogok öt percért szabályt szegni- megcsóválom a fejem majd várok. Nézem az elsuhanó tájat, kisebb csoportokat akik sétálnak az úton.
- Mindjárt ott leszünk- szuggerálom a táblát ami a mozit jelzi. Fényárban úszik, magára vonzva a figyelmet, a moziszeretők tekintetét.
- Majd jössz- válaszolok és azonnal kiszállok az autóból. Teszek egy pár lépést majd meghallom az ablaknyitó hangját
- Vigyázz magadra, szeretlek- édesanyám és egy másik nő hangja hallatszik szinkronban.
- Én is anya- válaszolok, majd odasandítok a másik félhez. Velem egykorú lehet, magasabb nálam, mogyoróbarna haja szépen lefésülve, majdnem fekete szemei élesen csillognak az éjszaka fényében állívével gyémántot lehetne vágni. Öltözködéséről és testalkatáról azonnal megmondani, ő bizony gyík. Ahogy látom ő is rám nézett, egy mindent elmondó kissé megszeppent mosoly hagyja el ajkait, válaszként felhúzom a szemöldököm.
- Peter- hallok egy hangot a hátam mögül. Biztos nem nekem szólt, de azért odanézek. Egy velünk egykorú, kissé zömök fiú szalad felé enyhén ziláltan. A két autó elhajtott, megigazítom hátamon a táskát majd, elindulok a mozi felé.
- Ne menj - még sosem hallottam senkit kiáltva suttogni. Oldalra nézek, a döbbenetet arcomról le sem tudom vakarni.
- Bent egy pasi, fegyverrel, túszok- sorolja a számomra még névtelen, kétoldalt elválasztott hajú srác amit látott.Azonnal leguggolok, ahogy ők is teszik, mellém somfordálnak.
- Hívjuk a rendőröket- mutatok itt telefonomra.
- Ó-ó ez remek ötlet- válaszol Peter. Az ablakokon kiszűrődő fény egyre csak fogy, ki fog nézni aki bent van meglát minket. Megfogom a két jómadár vállát majd tolni kezdem magam előtt őket, át a másik oldalra, ki a lámpafény alól.
- Ugye ez nem csak egy rossz játék- kérdem visszanyerve a hangom.
- A pasasnál fegyver van, a plafonba lőtt, és túszul ejtette az előtérben lévő embereket. Ordítozik, és azt mondta ha bárki megmozdul lelövi- kézzel lábbal mutogat.
- Had mutatkozzam be, Peter Parker- a magasabbik felém nyújtja kezét, remek időzítés.
- Jessica Drew- gyors kézfogás után ránézek, a kissé izzadt tagra hármunk közül. A hátam mögé bámul, oda ahol neon csövek jelzik a szórakozás lehetőségét.
- Ned- jobb kezét is más irányba mozgatja.
- Örvendek- mondom majd gyorsan kezet fogok épp imbolygó kezével.
- Ki van ott- egy érdes férfihang szólal meg, tisztes távolságra tőlünk. Amint megfordulok, észreveszek egy óriást, símaszkkal a fején.
- Rohanj- sikítom torkomszakadtából. Hátunk mögött egy nehézkes láb tapossa a talajt még, mi rohanunk be a sikátorba. Ned, a kis növésű már alig bírja az iramot.
- Ned mássz fel itt- mondja Peter, zihálva-,az első nyitott ablaknál kérj segítséget.
- Ne legyen látható a fehér inged- szólalok meg én némi fricskaként. A fiú fancsali fejjel de teszi amit mondott neki barátja. Át kell öltöznöm. Villog szemeim előtt ez a kis üzenet, mind valami vészhívó. Keresem a vészkijáratot ahol nyugodtan átváltozhatok.
- Mássz fel itt- hallatszik hangján igen jó formában van még.
- Ha kijönnek a rendőrök, vallomást kell tennünk-hangomba némi fáradtságot erőltetek ő csak bólint. Majd megmenti Póknő. Amint felugrom az első kettő lépcsőre, már csak a feje búbját látom, nem úgy mind az üldözőnknek. Testközelben van alig pár méterre. Amilyen gyorsan csak tudok szedem a lábaim, nem a lépcsőt használom, csak a lépcső fokai közti kőre teszem kezem és lábam. Hallom ahogy megnyekken a pirosra mázolt vasszerkezet körülöttem, lenézek, a férfi fogai közt tartja fegyverét úgy mászik utánam, a rendőrség sehol, remek. Lesz ami lesz, egyszer élünk, carpe diem, Jess meg kell tenned! Egyszer sikerült sikerülni fog megint, tudod, ilyen az élet, gyakorlat teszi a mestert. Kettesével ugrálok a fokok közt, hallom ahogy a mögöttem lévő egyre inkább fárad. Valaki suhan, visszaugrom a lépcsőfokra. Egy kék-piros Pókember kötélhintázik a házak között. Nem hiszek a szememnek. Kikapja a férfi szájából fegyvert majd üríti, mikor végez a mozdulatsorral, bepókhálózza a fickót, és feljön értem.
- Segíthetek- kérdi majd választ nem várva, elkapja a derekam és vár-,kapaszkodj belém-ja!Teszem amit mond, majd elindulunk a szemközti ház tetejére.
- Te jöttél a rendőrök helyett- hangom pattanásig feszült, le sem leplezhetném idegességem.
- Egy köszönöm is elég lenne- mondja majd elindul-, ja és akkor menj le ha jönnek a rendőrök, tudod vallomást kell tenned- hangosan fújtatok és ő el is tűnik. Lenézek a fehér gombolyagra amit maga után hagyott. Keresem Ned nevű fiút de nem látom. Szétnézek, nincs egy zug sem ahol átöltözhetnék. A szükség nagy úr. De mi van ha meglátnak, bármikor jöhetnek a nézelődők vagy rajongók, de a legjobban a rendőröknek örülnék. Tekintetem a csillagtalan égre szegezem, fejem fájni kezd, látásom elhomályosodik majd ismét kiélesedik. Ez az új ösztön ami jött az új énemmel sosem hagy nyugodni. Amint lenézek a lábam körüli murvára, felcsillan a remény. Leveszem magamról a táskát majd lefekszem, fekve még sosem öltöztem, hát itt a lehetőség. Hosszú percek telnek el, mire magamra kaparom a ruhám. Táskám és a benne lévő holmim egy kerek hálóval védem meg, majd elindulok megkeresni Petert. Ahogy átugrom a mellettem lévő házra lövést hallok. Csak ki ne nyiffantsa magát a szuper pók. Kocogni kezdek, de lábaim földbe gyökereznek amint egy élesen szuszogó valamit hallok. Megfordulok, farkasszemet nézek ellenfelemmel.
- Miss Pókember- hallok egy riadt hangot, Ned. A fiú a földön ül, fehér inge azonnal elárulta.
- Póknő- válaszolom unottan.
- Nem szóltam még a rendőröknek- hebegi.
- Van nálad telefon- bólint-, mire vársz?- Az eszköz fényében megvilágosodik. Megforgatom szemeim, majd szétnézek. Sehol sincs senki, csak az éjjel és mi. Ahogy elindulok, hallom a segédhívót kibúgni. Pókháló majd lebegés. Másodpercek alatt a mozi előtt vagyok. Berobbanok az ajtón, mindenki rám néz. A bíborszínű szőnyegen sorban ülnek, lekötözött emberek, a szájukon ragtapasszal, és a legnagyobb csoda még így is meg tudnak lepődni. Pókember is csak bámul, új arc jött a csapathoz.
- Ki vagy- a férfi kezében remegni kezd a fegyver. Zöld fal ami mögötte van, és ha nem tévedek símaszkos alak, a másik ikertestvére lehetne.
- Az erősítés,- megvonom a vállam-,többiek- kérdem értetlenül. Egy pókháló repül felé, de nem az én csuklómból.
- Kezeket fel, rendőrség- töri be egy hatalmas osztag az ajtót. Lassan megfordulok majd körbenézek. Bajszos ötvenes, hatalmas fánkpocakkal áll az élen, mellén rengeteg kitüntetéssel.
- Pókember lefoglalta, a pisztolyos alakot- morgom majd elindulok. A tömeg még mindig élesen markolja fegyverét. Ahogy a kissé dohány illatú férfi elé állok, hátrébb lök, sikertelenül.
- Ki a franc maga- kérdi a férfi aki legelőször lépett be az ajtón.
- Póknő- válaszolok mosolyogva. Egy intéssel jelez a mögötte állóknak, rendőrök gyűrűjében haladok a kijárat felé. Rendőrautók körbevették a helységet, nyitott ajtók mögé bújva fegyverük kikukucskál bástyájuk mögül. Az értetlenség és a kétely hangja hallatszik tőlük is egyetlen sóhaj kíséretében. Sárga szalag előtt többen is sorakoznak. Anya épp hajába dúr ahogy nem engedik be a rendőrök. Rendőrautók tetején ugrálok, mikor meglátom kocsiját is. Hirtelen kilövök és száguldok a holmim felé. Nadrágra nadrágot és a többi már gyerekjáték. Mászni kezdek, közben figyelem a rendőröket akik még csak az utca túloldalán rohannak felénk.
- Várj segítek- hallom a nemrég látott hangját. Megfogja a derekam, belekapaszkodom, majd leszállunk.
- Köszönöm- csak hogy ne tűnjek bunkónak.
- Ő az egyik szemtanú- zavarodottságomban, csak a férfit nézem aki pókhálóban őrjöng, majd vissza Pókemberre. Nem gondoltam volna sosem, hogy én találkozni fogok vele.
-A másik hol van- kérdi a hadnagy.
- Pillanat és hozom- megfogom a pók vállát.
- Egy barna hajú fiút láttál? Ő a harmadik szemtanú- mindenki tekintete rám szegeződik.
- Ő is mindjárt érkezik- hangja nyugtató, ahogy ezt kimondta úgy el is tűnik.
- Jöjjön kisasszony- egy velem egy magas, negyvenes évei elején járó rendőrnő kezet nyújt felém amit én elfogadok. Lassan lépkedünk a sikátor nedves kövein. Tekintetem Nedet pásztázza és Petert. Vajon hol lehetnek. A levegőben suhan egy test, mindenki felé néz, Pókember most ment el. A pirosba és kékbe villódzó házfal közül lassan sétálunk ki. Anya rohamos tempóban keres a tekintetével. Amikor meglát úgy kitör mind egy oroszlán. Felém rohan, szorosan megölel, amint látja épségben vagyok a járőrnek köszönetet mond majd ismét engem néz. Tekintetében félelem és zavarodottság ül.
- Jól vagyok- kijelentésem sziklaszilárd és hihető.
- Mit csináltam volna, ha bármi bajod történik- kérdi sopánkodva. Ned is szülei körében, már csak Peter hiányzik. Egy hosszú barnás-vörös hajú nő kutakodik a tömegbe. Elsétál mögöttünk, majd visszanéz ránk, benéz a sikátorba. Arca ideges és fáradt. Mellettem a barnába öltözöttek rohamos léptekkel visszavonulnak autóikhoz. Lassul a kép, biztos többen voltak, elkapták őket.
- Anya...- a nevezett nő felé fordulok, mikor meglátom ismét a barna hajú idegent, megakad torkomon a mondat. Tekintete fürkésző, hatalmas léptekkel indul meg a tömegben. A vörös-barna hajú nő megkönnyebbülten felsóhajt. Mellettem elrohan, egymásba kapaszkodnak.
- Jól vagyok May néni, Pókember megmentett- hallatszik kristálytisztán, a görcsös ölelés nyugtatásaként.

Sziasztok! Ha tetszik a rész kérlek jelezzetek! 🦄🧭