Ekvivalens

2. rész

A vasárnapom nem éppen úgy telt ahogy terveztem, kapitányságon több órányi faggatás után hazaengedtek. Otthon anya minden egyes kívánságom leste, majd jött a híradó. Felrobbantottam a hírcsatornákat, nem is a túszul ejtés volt a legfőbb téma, Póknő. Ki ő, hol láttuk már, ott mit csinált, kit követhet, vajon ismeri Pókembert? Nem szólt másról a vasárnapom csakis saját magamról, és anyáról ahogy váltogatta a csatornákat, és bosszankodott a pókszabású miatt. Az estém már jobban élveztem, csak az iskoláról mind fogalomról gondolkodtam. Most itt sétálok a bejárat felé, minden egyes tekintet engem fürkészt, mindenki azonnali véleményt nyilvánít rólam. Azért a nyári iskolába járásnak egy jó oldala van, nem tévedek el a szekrényemig, és az óráimról se fogok lekésni, mert ismerem már nagyjából a termeket. Emelt biológiám és kémiám lesz, sosem akartam jobbat. Londonban, nem volt semmiféle külön szakirány a suliban, ott rajz és zenekari különórákra lehetett járni. Egyik sem jött be igazán, így inkább folytattam a több éve tanult karate edzéseim. Egyetlen egy állandóság van az életemben, az pedig ez a sport. Ahogy a kinti zöldből, lágyan ringó fák magassága alól belépek az iskolába, veszek egy mély levegőt. Senkit sem ismerek, mindenki unottan néz maga elé. Néhány lány összeállt beszélgetni a folyosó egyik-másik zugába. A menő srácok végigbámulják őket mind egy darab húst és mennek tovább. Őrületes, egyik iskolában sincs ez sosem másként.
- Fekete bige- egy körülbelül két fejjel magasabb tar kopasz, zöld szemű focimezet hordó srác áll előttem.
- Igen- hangom mit sem mutat érzéseimből, ridegen csengnek és legbelül mégis majd felrobbanok a kijelentés hallatán.
- Az utamba állsz- közelebb hajol, a reggeli foghagymás tojásának bűzét érzem. Hátrébb hőkölök, majd végignézem simára borotvált fejét.
- Akkora darab vagy, nem bírsz kikerülni- kérdem unottan. Lassan elhalkul körülöttünk mindenki. Néhányan arébbállnak és vannak akik közelednek.
- Az új csaj beszólt- kezd idegesítő vihogásba egy Ken barbie kinézetű alak. Ránézek megforgatom a szemeim, majd visszanézek az előttem állóra. Hallom ahogy felkurjantanak és hangosan nevetni kezdenek. Mindig is voltak és mindig is lesznek olyanok akik nem mérik fel saját értékeiket, sőt barátaik értékét sem látják.
- Ha nem illegnél itt ilyen kis magassarkúban, észrevennél- hátrébb lépek ahogy rám lehel.
- Irreális elképzeléseid vannak a cipőmről- elmosolyodom. Látszik rajta fogalma sincs mit mondok. Közelebb lép, tar kopasz fejét két kezébe veszi majd felnevet.
- A kis Angol beszólogat- többen is röhögni kezdenek.
- A kis amcsi nem érti mit mondok neki- lépek egy lépést előre de visszaránt. Épp el tudtam volna surranni mellette ha vaskos kezeit nem mélyesztette volna vállamba.
- Na ide figyelj kis anyám- szembe néz velem, véreres szemei szikrákat szórnak, borostája alatt bőre kipirul, kidudorodik egy ér, élesen markolja a jobb vállam. Nem moccanok meg, sőt meg sem szisszenek, farkasszemet nézek a tulokkal és várom a végét.
- Hé,hé,hé mért bántotok egy lányt- egy női hang furakodik be a csapatmegbeszélésünkbe. Vörös haj, sárgás szem, pomponruha.
- Beszólt ez a kis luvnya- félrebiccentem a fejem, elmosolyodom.
- Tisztában vagy a szó jelentésével- kérdem nevetve-, mert ha kifogott rajtad az irreális, és ez megvan nem az én értelmi képességeimmel vannak problémák, kedves...- itt belém fojtják a szót.
- Hé, Jessica! Te vagy az új csoporttársam bioszon- szorítása enged, megperdülök, Peter Parker személyesen áll velem szemben. Meglepődött fejjel állok önmagam valójában. Senki sem jött volna ide, és ő akár egy megmentő beslisszolt a farkasok közé második báránynak.
- Ő a pasid- kérdi megdöbbenve a vörös, felé nézek majd nemet intek a fejemmel.
- Nem- vágjuk rá kórusban mindketten a megnevezett személlyel.
- De tegnap együtt voltatok a híradóban- mondja ismét a lány. A hátam mögött álló dobbant kettőt majd felkészülök a legrosszabbra.
- Most én beszélek vele- ordítja el magát az óriási izomkolosszus a fülem mellett. Most lehet madárcsicsergést hallok, vagy csak a csengő hangja lágyult el az őrjöngő mamlasz hangja hallatán.
- Nem akarok elkésni óráról- rámosolygok majd elindulok Peter mellett. Kék kockás ingben, farmerben és sportcipőben öltözött.
- Ez mi volt- kérdi suttogva, szemeit is lesüti ahogy távozunk a nagy csoportosulás mellett. Nem csak a focicsapat és néhány pomponlány állt minket körbe, de a folyosón máshol nem lehet embereket látni. Első benyomásnak megfelel.
- Egy ismeretlen tag nem fért el tőlem- megrázza a fejét, majd beletúr a hajába. Abba ami tökéletesen le volt eddig fésülve, így már kiáll néhány kósza szál.
- Ha ő, nem fér el tőled kerüld ki te- felnevetek. Sietőssé tesszük lépteink, még szerencse a termünk az iskola másik végében van. Mert mi mással a legjobb elkezdeni a tanévet, mind egy jókora késéssel.
- Szóval ő a focicsapat feje- szemeim összeszűkülnek, ő bólint.
- Zackary Paris hülye, de jól focizik, a haverjai akkor is követnék őt ha épp a Marine-ról ugrana le. A pomponlányok nem azért mentek oda, hogy megvédjenek, csakis azért ha törik valamid senki se lásson semmit. Több intője van mind amennyi nap van egy iskolai évben- megráncolom az orrom, majd megrázom a fejem.
- Egy ogréval kell egy levegőt szívnom- kérdem felháborodva. Peter kérdően néz rám, mire elmosolyodom.
- Jessica, hol vannak a cuccaid, a tanárok fele ogre ha nincs nálad felszerelés- intő hangja fényt hasít eddigi dühtől ködös elmémbe.
- Szekrényemben- fújtatok idegességemben. Nem hiszem el, az év második későjét köszönthetem a magam nevében. Sarkon fordulok, majd elindulok visszafelé.
- Psssz-szól utánam azon a módon, ahogy órák alatt szokás-, én még nem pakoltam ki van nálam plusz füzet és toll- vissza nézek rá, hálás pillantást lövök felé.
- Szóval becseréled a füzeted, egy lila borítású virág és szívecske mintás spirálfüzetre- hangom lemélyítem, szemöldököm felhúzom mire elvörösödik. Lehet túlságosan jóra sikerült, ez a mélyített hang.
- Ha neked nem baj- a legelején még kereste a hangját, majd kihúzza táskájából a füzetét, egy fekete borítású tudástár rajzolódik ki kezében.
- Tökéletes- elvigyorodom. Egyszerre kopogtatunk be az ajtón, cipzár hangja süvít végig a folyosón, nyílik az ajtó, és ugyanabban a tempóban is lépünk be.
- Elnézést a késésért- egy fehér köpenyes középkorú férfi néz ránk a tanári asztal elülső feléről. Fekete keretes szemüvege mögött vékonyra vágott barna szemek ülnek, szemöldöke kócos hajához illően. Arca kerek, nyaka rövid testalkata hosszúkás. Zongoristákat megszégyenítő újakkal mutat a padsorok felé.
- A leghátsó padból vánszorogjanak ki kérem Mr. és Miss- a vezetéknevüket a levegőbe elfoszlatva ülteti szét a hátul ülő embereket. A lány legelőre ül, még a fiú a bal oldali padsor közepére. Szikrákat szóró szemeik kereszttüzében sétálunk újdonsült helyünkre.
- Szóval- kezdi pakolás közben Peter-, hétfőn és szerdán bioszon találkozunk- a tanár félelmetes hangossággal csitít le minket. Azonnal a helyemre ülök, ez nem kétség. Lenézek a munkaasztalra, fekete füzeten fekszik egy kék toll.
- Köszönöm- tátogóm padtársamnak.
- Kezdjük ott ahol abbahagytuk mikor megzavart minket Mr. Parker és Miss- kérdőn néz rám, Peter oldalba bök, túl sokat vacilláltam.
- Drew- hangom cseng a teremben, félelmetes.
- A sejtek, környezeti hatások során...
Három órán keresztül csak írtam és írtam és írtam. A szünetekben mind valami agyhalott zombi néztem ki az ablakon. Nem vagyok ilyesfajta töménységű anyag megemésztéshez hozzászokva. Senki sem szólt hozzánk, a párocska máris utálókat toborzott ellenünk. Amikor épp nem az ablak előtti fejek kiszűrésével próbáltam némi kilátást nyerni a kinti természetre, akkor kezeimre vándorolt tekintetem. Vajon ha megmutatnám a biosztanárnak ahogy hálót lövök, elájulna vagy azonnal vallásos lenne és elégetne máglyán mind egy boszorkányt. Egyetlen egy füzetem társaságában, most már végre elindulok a szekrényem felé.
- Neked is lyukas órád lesz- kérdi Peter mellém szegődve.
- Irodalmam lesz, majd aztán lyukas- megvonja a vállát.
- Szerdán odaadom a füzeted- emelem itt a fejem felé az említett tárgyat, mire ő csak bólint. Az iskolatévé köszönti az új diákokat, és a nemrég felvett tanárokat. Ahogy haladok a füzeteim irányába úgy bámulnak meg egyre többen. A szekrényem előtt egy fekete hajú, mélybarna szemű mosolygós lány áll. Ahogy elindulok felé egy hatalmas mosolyt lő irányomba. Fekete haját megigazítja, kihúzza magágát. Magassága így teljes pompájában látszik.
- Szia Liz vagyok. Sajnálattal hallottam ami szombaton történt veled- hangja csüggedt, szemeiben mégis valamiféle izgalom ég.
- De nem történt semmi- válaszolok egy vállrándítással, de még mindig nem megy el a szekrényemtől.
- Találkoztál Pókemberrel, megmentett, interjút kell adnod- félrebiccentem a fejem.
- Nem csak én voltam ott- előttem álló lány szemei kitágulnak, majd elvigyorodik.
- Tudod a nevüket- kérdi felvillanyozva. Mi értelme van meghallgatni ugyanazt a történetet háromszor. Ned, hívta a rendőröket, Peter és én menekültünk tovább. Az egyik bűnöző utánam eredt, és aztán jött Pókember, majd persze Póknő. Ezt tudjuk elmondani ketten, még az egyik körülbelül csak annyit le Miss Pókemberezte a másik pókszabásút. Peter azt mondta őt is felvitte a pók az egyik ház tetejére csak lemászott, hogy segítségért siessen.
- Ned és Peter Parker- összecsapja tenyerét majd elmosolyodik.
- Jó tanulást- értetlenül nézek magam elé majd kinyitom a szekrényem. Táskám a vállamra akasztom, súlya megegyezik körülbelül négy füzetmennyiséggel. Ahogy becsukom a szekrényem furcsa érzés kap el. Egy mély levegőt véve elindulok az irodalom órámra. Nem tudok koncentrálni, folyamatosan zizeg körülöttem minden, mintha ezernyi hangya lepett volna el. Folyton kifelé nézek, ver a víz, alig kapok levegőt és a torkomban lévő csomó egyre csak nő és nő. Padomról belesöpröm holmim táskámba, amit gyors mozdulattal összezárok. Szó nélkül kirohanok a teremből, a tanárnő utánam szól, de én csak hevesen szedem tovább a virgácsaim. Egyik folyosóról le, a másikra rá. Ahogy realizálom hol kötöttem ki, meglepődöm. Az étkezőben terjengő illatok felkavarják a gyomrom. Hosszú padoknál ülnek a diákok, vagy a hozott vagy az itt vett ételeiket fogyasztják. Több csoportosulást látni, mindenki a saját baráti körével lóg. Nehéz volt megszokni ezt a rendszert, még mielőtt bele nem cseppentem rengeteget olvastam róla. Teljesen más mind egy Európai iskola. Londonban nem voltak lyukas órák, itt vannak. Nem értem mért nem tartanak attól, hogy kimennek a diákok, ha én lógni akarok nem fog egyetlen portás sem megakadályozni benne, és most pedig lógni fogok. Az első tanítási napomon! Bizseregnek a végtagjaim, gyomrom elnehezül, mind amikor a két busz közé álltam. Sosem feledem el azt a pillanatot. Nyitott piros busz tetejére hálót szőttem, hallottam ahogy sikítanak az emberek, könyörögnek valamiféle jobb megváltásért. Félelmetes volt, alig bírtak el a térdeim annyira remegtem. Ahogy találkozott volna a két busz egy embernyi távolság lett köztük. Két tenyeremmel a jármű két külön pontját fogtam meg. Terpeszben álltam, de egyre csak szűkült, hirtelen mozdulattal, hátam a jobb oldali busznak támasztottam még lábammal a másik orrát nyomtam vissza. A több tonnás járművek súlyosan megsérültek, egy hátnyi és egy lábnyi vonalban. De a becsapódást megakadályoztam. Valaki sírt, és volt aki elájult amikor kiugrottam a buszok közül. Vakuk villantak, emberek tapsoltak, és én megpróbáltam visszafojtani remegésem. Kérdések záporoztak felém, mikre több és kevesebb sikerrel válaszoltam is. Majd eltűntem, a legközelebbi toronyház tetején összeesve próbáltam visszafogni szívverésem és remegésem. A lábaim sajogtak, csak Peg járt a fejemben. Elájultam, csak este tértem magamhoz, otthon kaptam is érte mért nem telefonáltam haza.
- Jessica- hallom saját nevem mellőlem. Ahogy megfordulok Ned áll előttem, krém színű ingben és hasonló színű nadrágban.
- Szia- halványan rámosolyodom.
- Nem láttad Petert úgy volt, hogy együtt eszünk- hangja némileg komoran cseng. Leül és ránéz a fémtálon lévő ételre.
- Biológia óta nem- bólint majd ismét az előtte lévő fémtálcán lévő ételét turkálja.
- Leülhetek- kérdem szórakozottan. Bólint majd maga elé int.
- Nem tudom hova tűnt, ha megbeszélünk valamit mindig ott lesz, vagy ő vagy Pó...- elharapja a mondat végét. Zavarában leszegi a fejét, és a kissé érdekes állagú törtkrumplit kavargatja.
- Szerep játékozni szoktatok?-kérdem egy kaján vigyorral a fejemen-Ebben nincs semmi gond, nem mindig úgy alakulnak a dolgok- egy kört rajzolok arcom elé, de a vigyort nem tudom levakarni a fejemről. Mért nem sejtettem én ezt ezidáig, pedig remek szenzoraim vannak hozzá.
- Mi, hogy mi van- eldobja magától a villát-, mi nem vagyunk szerelmesek- az utolsó szó véglegesítése érdekében felugrik helyéről. Mindenki minket figyel.
- Én ezt egy szóval sem mondtam- lassan felállok. A velem szemben állón tökéletese látszik ideges-Sajnálom ha ezzel megsértettelek, nem annak szántam. Csak az elharapott másik név, áh hirtelen ötlet volt. Ne neheztelj rám ezért. Szia!-mindenki hegyezi a fülét, de nem beszélek hangosan. Senkinek semmi köze nincs hozzá mit mondok neki. Kicsit ég a pofámon a bőr, bemutatkoztam mit ne mondjak. A túlzott fantázia és meggondolatlanság ide vezet. Egy ember aki szóba áll velem, barátok lehettünk volna. Lesütött szemmel nézek magam elé, szó nélkül elsétálok. A szekrényemhez sietve, gyorsan megnézem az órarendem, ma két óráról lógni fogok. Egyik táskát le, a másikat fel. Rohamos tempóban megközelítem a kijáratot majd távozom. Egyszerű ez a lógósdi, lehet rászokom. Megfeszülnek az izmaim, élesednek az ösztöneim, képzeletbeli hatalmas piros betűkkel villog a szemem előtt ;menekülj. Szétnézek nincs senki az utcán, kiugrom a hatalmas kerítésen majd az első villanyoszlopra hálót lövök és repülök is, egészen fel az iskola tetejére. A lapos tetőn sétálva, látom az egész épületkomplexumot. Hatalmas hely és még nagyobb diáktömeg helyezkedik el az iskola déli oldalán. Akár a hangyák olyanok innen fentről, egyre csak gomolyog a tömeg gyűlik akár a hangyák eső előtt. A tetőfeljárót sikeresen megtalálom, majd kinyitom. Vajon mért nincs lezárva? Amennyire csak kezem gyorsasága bírja átöltözöm, ahogy felveszem a maszkom, kórusszerű sikítást hallok. A táskám elrejtésével sem foglalkozom. Csak cselekszem, azt veszem észre már a tömeg felett hintázom. Pókember harcol, a kerítésen túl. Ahogy ráugrom a magas tárgyra, elkerekednek szemeim. Egy kékes lény sétál Pókember előtt. Zömök, de izmos, szőrzet nincs rajta, csak egy kis nadrág takarja. Pókember hálót lő rá, amit röptében elkap és széttép. Leugrom a földre, a lény nem néz, olyan mintha észre se venne, viszont Pókember igen.
- Honnan szerezted- mutatok itt a kis növésűre.
- A játékboltból vettem, csak nem mondták, hogy ennyire agresszív- vágja rá azonnal, mire kissé elmosolyodom.
- Szóval tökéletes házőrző- kérdem egy sunyi félmosollyal képemen. Le se veszem a szemem a kis lényről, mégis alig tudom követni tekintetemmel. Ahogy egy kisebb kört letéve felém tart, én és a másik pók is lövünk felé egy hálót. Még az enyém elkapja a másikba, amit nem lát belecsavarja magát. Hangosan vinnyog, hangja éles, fülsüketítő. Lassan egymás mellé lépkedünk a másik pókszabásúval.
- Pókember- nyújtja felém jobb kezét.
- Póknő- viszonozom kézfogásást.
- Ha nem tévedek tegnap már találkoztunk- válaszolni sem tudok. A levegő feltámad körülöttünk, hangos propellerhang jelzi egy helikopter a fejünk felett van. Fekete jelzés nélküli gépből kiugrik, egy símaszkos a szombatihoz hasonlító testfelépítésű alak, vállára kapja a lényt majd elénk dob valamit. Bomba.
- Földre- ordítom el magam, mellettem lévő hálót vet a kerítésre, még én a ketyerére küldök egy adagot. Csak azt veszem észre belemarkolnak derekamba majd repülök.
- Nem kell megmentened, Póki- rivallok rá élesen.
- Fel fog robbanni- hangja meglepett és mégis mentegetőző. Amint leérünk a földre, a kerítést vesszük célba. Vastag pókhálót spriccelünk a szalagkerítésre. Gép hangja egyre inkább messziről hallatszik, majd élesen robban a bomba. A hatalmas detonációnak köszönhetően repülni kezdek. Élesen megpördülök a levegőben, majd a földre érve csúszok tovább. Amint megállok, azonnal felugrok, a hálómardalék száll a levegőben, olyan látványt nyújtva mind mikor havazik.
- Mindenki jól van- kiáltom el magam. Riadt szempárok néznek rám, néhányuknak vérzik valamijük. Mivel halálos áldozat láttán már kitört volna a pánikroham, a néma tömeget biztosításként veszem. Ez most még csak a sokk, amit mi és azok az idegenek okoztunk nekik. Szirénák hangja, villódzó fények veszik át a nap sárgás fényének helyét. Szülők rohannak gyermekeikért, orvosok ápolják a sérülteket. Már csak a tetőről nézem őket. A kék lény látványa fantasy regényekbe illő volt, élesen belevéste magát emlékembe. Fülemen a telefonommal, hallgatom ahogy anya aggódó szavai megteszik az éteri utat.
- Igen anya minden rendben van velem, én nem voltam ott- suttogom a telefonba.
- De kijöttél az óráról- nagyot nyelek, nem akarok neki hazudni de muszáj.
- Pánikrohamom volt, a női mosdóban voltam akkor is amikor meg halottam a robbanást. Nemsokára hazaérek.
- Vigyázz magadra- válaszol. Elemelem fülemtől a készüléket majd kinyomom. A Nap még fentről süt le narancsos fényébe itatva mindent és mindenkit. Lassan elindulok a holmimért, ahogy felveszem a táskát kilövöm az első hálóm.

Sziasztok! Ha tetszik a rész kérlek jelezzetek! 🦄🧭