Ekvivalens

7.rész

May és szülőm ismét elmentek valamiféle közös programra, de most Peternek semmi nyoma sincs. Amit egyáltalán nem sajnálok, mert fogalmam sincs, hogyan rázhatnám le úgy, hogy a házunkban van. Milyen ürügyből zárhatnám rá a szoba ajtaját, vagy hogy mehetnék el, úgy hogy ne akarjon elkísérni mindenféleképp.  Amint kiléptek a küszöbön kívülre meghallom a kulcs sercegését, futólépésbe iramodok meg szobám felé. Úgy dobálom le magamról a ruhákat mintha kötelező lenne. Az ágyam minden szegletén van valamiféle ruha. Ahogy beletuszkolom magam Póknő piros és narancs színű öltözetébe kinyitom az ablakom. A jeges eső szaga még mindig gomolyogva terjeng az utcán. A lámpafény alatt sétálók, esernyőt szorongatnak kezeikben. Lejjebb húzom a fejem, nehogy észrevegyenek a fekete háttérből kidudorodó viaszsín bőröm. Nehogy meglássák a hatalmas fehér foltot szemeim környékén, ami egy óriáspók tekintetével megegyezik. Azonnal kiszúrnának, és én lebuknék abban a pillanatban. Nem érzem, hogy ezt a titkot bárkinek is tudnia kéne, mind sajátos mind a közeli ismerőseim védve ezzel. Stark és a többi Bosszúálló, gyorsan összerakta a képet, reményeim szerint ez csakis egyedi eset lesz. Pókemberrel tegnap megbeszéltük, hogy ma tízkor találkozunk az iskolához legközelebb lévő parkban.Majd onnan elmegyünk, a szombati nagy megbeszélésre. Remélem, nem lesz semmiféle megjegyzés, utalás a valódi kilétemre.  Ahogy kiguggolok a párkányra hátam mögött megszólal a telefonom. Hátraugrom, ahogy egy kutyát sétáltató lány felnéz. Hátamra esve, tapogatom ki a padlóra ejtett készüléket. Peter fémjelzi a képernyő, emlegetett szamár.

- Szia- veszem fel azonnal.
- Hogy haladsz a biosszal- kérdi kissé lihegve.
- Teljesen beletemettem magam- válaszolom azonnal, kisebb csattanás hallatszik a másik végről-jól vagy- kérdem riadtan. Némi sziszegés és egy halkan elfojtott, káromkodás után még mindig nem válaszol. Fülelek, de nem hallok semmi, csak a másik végen lihegőt és némi statikus zajt. 
- Persze, csak beleszúródott a lábamba egy villa- megvakarom a tarkómat. Ujjbegyem végighúzom a ruha nyaki részén.
- Fertőtlenítsd le- vonatkürt hallatszik a másik végről- Peter, szerintem te nem otthon vagy- sunyin elmosolyodom.
- Ne mondd el May néninek- hangja kérlelő.
- Nem fogom- valami, ami valószínűleg a telefon volt koppant majd a vonal megszakadt. Hát szerintem ezekben a percekben találkozott a barátnőjével. Visszadobom a telefonom eddigi helyére, majd ismét kiguggolok az ablakpárkányra. Automatikusan egyetlen házat nézek, az öregét, aki most velünk szemben lakik, és én a ládáiban lévő pók miatt kaptam az erőm. Visszavittem a szállásba azt a kis piros-fekete pókot. Amikor ledobtam a földre, nem gondoltam volna, hogy nekem ront. Négy helyen csípett meg majd a hátára esett, megrángatta lábait, és soha többet nem mozdult. Sikítani sem mertem, azonnal összetapostam. Enyhén foszforeszkáló sárgás trutyi hagyta el a lényt, ahogy feltöröltem nem a papírtörlőbe szívódott fel, a bőröm volt az utolsó helye. Kirohantam a fürdőből, Peg hiába kiáltott utánam én csak rohantam az erkélyünk felé. Lágyan lobogó fáklyába dobtam a mumifikált pókot. Lilás fényben égett tovább,  papírba csomagolt pók. Szaga valami elképesztően kátrányos volt. Majd perceken belül feljött a személyzet, és majdnem kidobtak minket a hotelből. Azt hitték tűzijátékot akarunk fellőni a szobánkból szerencsére, Peg apja spanyol felmenői révén beszélte a nyelvet. Ezután a hatalmas kavarodás után, a fürdőben olyan dolgot vettem magamon észre ami megváltoztatta az életem, pók lettem. Az a ház, ahonnan még régebben kijött az ismeretlen férfi, aki kezembe nyomta a dobozokat, semmiféle indok nélkül most sötéten áll. Beleolvad az éjszakába, mintha csak onnan lépett volna elő.  Sehol sem látok senkit, becsukom magam mögött az ablakot, és lövök. Kertváros külső peremén lévő élet és az egyre inkább nagyvárosi lét közti kontrax minden egyes hálóhintázásom alkalmával meglep. Olyan nyüzsgő a szombati városkép alattam, mind azt megszokott. Fiatalok serege rohamozza meg az esti utcát, némi bódulat érdekében. Nekem is valahol ott kellene sétálnom, egy jól becsomagolt alkoholos flaskát szorongatva az ujjaim közt. De nem tehetem, mindig van valaki akinek más sorsot szántak, és ebben az esetben nem vagyok egyedül. Fejem kétoldalt járatom, hátha felfedezem Pókembert, hamarabbi helyén mind ahol megbeszéltük. Hirtelen az áradat egy csomópontja felfelé mutogat, csak nem rám. Célirányt váltok, sietve indulok meg a mutogatás és fényképezés keltette zűrzavarelegy felé. Emberek feje felett hintázok, szívemmel a torkomban. Tompán fájni kezd a fejem, valami baj történt. Egyre inkább megfeszülnek izmaim, a kétségbeesés és a fájdalom szimfóniája veszi át testem felett az irányítást. Megremeg a kezem, amint meglátom a képet. Csuklóm köré tekerem a ragacsos hálót, majd menekülő utat keresek. Pókember ruhája megszakadva, mellkasa vérzik, zihálva rám néz majd látom ahogy lassan kifújja a levegőt. Következő lépéssel mellé ugrom.