Ekvivalens

13.rész

Mikor jelentkezhet a zöldszemű szörny? Cikázik mindenki tudtában mikor már felemeli ronda fejét. Aztán a nagy plátói találkozás után, ami bármilyen szituációba bekövetkezhet, megpróbáljuk még mindig nem észre venni. A sors, mert a sorsról is lehet ilyenkor beszélni, valamiként megint elénk keríti ugyanazt a helyzetet. Libabőrösek leszünk a felismeréstől, miszerint ez már velünk megtörtént. A szörnyünk, egyre csak nő, lassan mindenhova követ minket és mindenbe belemászik, egy tál levestől kezdve a kedvenc sorozatunkig, bárhol meglátjuk. Majd robban a bomba, repül a bili. Egyetlen egy apró érzés miatt. Vajon egy barátságba ez belefér? Peter táskáját meglátom a hatalmas faajtó ablakain keresztül. Idegesen hátradobom a hajam, megperdítem kezemben az esernyőt majd elindulok utána. Cipőm platform része egy-egy bombázás szerű hanggal csattan a jéghideg betonlépcsőkön. Igen kimutatta foga fehérjét az időjárás, és ha már az acsarkodásról emlékszünk. Pep, tegnapi nap óta megváltozott, helyesebben mióta kijelentettem, hogy Drew a randipartnerem, azóta változott meg igazán. Az én iskolai jelenetem után, rajta volt a sor. Na de ő, férfiasan hisztizett! Csak csapkodott, morgott és nem szólt senkihez. Nem tudom hova ezek a rémesen heves indulatok felőle felém. Neki ott Liz, Betty, meg még ki tudja kinek csapja a szelet. Bevallom, azt sem értem tisztán mért hisztizünk, és mért nem együtt megyünk most suliba. Valami hatalmas és nálunk ezerszer rémesebb erő vett minket körül. Mikor tegnap este egymás szemébe néztünk, nem azt a megszokott jól eső érzést kapam vissza. Amint az ő dühödtd és az én rémesen hisztis arcom találkozott egymás pupillájában, valami szétrebbent köztünk. Az eddigi tiszta lap, a mostani lassan kibontakozó barátság némiképp szertefoszlott. Lehet csak én látom rosszul, és már szálkát keresek mindenki szemében. Biztos is az én életem változott, és én vagyok akinek nem így kellene látnia a helyzetet. Peter ma is, az a mosolygós, barátságos, néha igen dadogós srác, akit a mozis estén történő megismerkedésünk óta látni vélek. Előttem rebbennek léptei, játszi könnyebbséggel kerüli ki az embereket, és még gyorsabban lép túl minden egyes járdapilléren. Meg sem próbálom utolérni, inkább a távolból követem. Biztos elfeledkezett rólam, és én sem írtam neki reggel, hogy várjon meg. Hiszen ő ajánlotta fel, és nekem illett volna emlékeztetnem őt erre. Amikor eltűnik, vele együtt az ég is megdörren. Amint meglátom a lépcsőn sétálót én is arra veszem az irányt. Felnézek a szürke égboltra majd érzem ahogy orrom hegyére esik egy esőcsepp. Az átlátszó tárgyat kinyitom majd megszaporázom a léptem. Peronra felérve meglátom a kapucnijába elbújt fiút. Mellé sétálok, majd felé tartom az esernyőt. A heves zápor élesen pattan az esernyőről, illata belengi a környéket. Vonat kürtje hallatszik, majd szélsebesen elzúg. Ahogy nézem az összeolvadó szerelvényeket, óhatatlanul is egyre forrósodó arcélemhez nyúlok. Ahogy oldalra sandítok Peter kérdő tekintetébe bukok.

-Jó reggelt- vele váltom meg, még kissé karcos első szavaim.

- Jobbat- hangja kissé mély és rideg.

- Követtelek- fordulok felé teljes testtel.

- Remek- mordul fel, majd megpróbál kibújni az esernyő alól. Sasszézok egyet előre, kissé nekimegyek a táskájának, majd megtartom az egyensúlyom.

- Te, hogyan tudsz aludni akkora zajban- próbálok beszélgetést kezdeményezni.

- Biztos csak a zaj- hangja vádló, és mégis ott benne az a fajta kérdés amit nem tud a fülem elengedni . Értetlenül nézek rá, ő csak bámulja tovább az előttünk elterülő házakat. Olyanok innen mintha törpék laknák, kicsinyek és sárgásak a Nap első fénysugarainak hála. Egy-egy ásító ember keresztezi a tájat, néhányan már a mobiljukkal a fülükön, morgósan várják a reggelt. Elnyomok egy ásítást, majd ahogy kinyitom a szemeim, látom és mégsem érzem talpam alatt a lassító vonat terhét. Borzalmas így közlekedni, egyszerűen felfoghatatlan úgy az élet, hogy nem érzem a lábaim. Az agyam tudja mit kell csinálnom, a lábam megcsinálja, csak nem érzek semmit. Folyamatosan megbotlom, beleütközöm valamibe, vagy épp elrúgok valamit. Tegnap este, az új ház jóvoltából, széttörtem egy vázát, szimplán csak azért mert megrúgtam a komódot ami addig tartotta. De, hogy ne csak egy egyszerű ;Figyelmetlen vagy!, kijelentést kapjak anyától, ahogy a lábfejemre pattant még el is rúgtam azt. Apa elrejtett vigyora, anya döbbent arca fantasztikus kontrasztja volt, a tegnap estémnek. Személyem, csak nézett és pislogott, miszerint ő nem érti mi a búbánat történt két másodperc leforgása alatt. A szobám sárgaságába betérve, visszhangzott csak fülembe a szó amit apa anyának mondott; Lassan készen áll rá.