Ekvivalens

17.rész

Az emberi érzelmek úgy törnek fel, akár fájdalmas perceinkben a könnyek. Nem akkor jönnek ki amikor, mindenki látja. Nem a reflektor fény, fogja őket kicsalogatni. A legbelső érzéseket mind a boldogság vagy a fájdalom, csak a szeretet, az oda figyelés   vonzza. Mind negatív a pozitív pólusú mágnest, rózsát a tüskéi. Fájó, enyhén szivárvány szín orral, indulok meg a társas házból , Drew oldalán. Lassan sétálunk, sőt inkább andalgunk. Személy szerint, a második fájdalomcsillapító után, az élet szép. A fű zöld, az ég kék, a macska fekete, a pók meg hazavitt. Egy hete élek fájdalom elleni orvosságon, és anya aggodalmaskodásán. Amikor Pókember, lerakott az ágyamra, anya épp ránk kapcsolta a villanyt. Időm se volt a teljesen véres felsőm, a maszatos fejem, és Póki véres traccsruháját elintéznem. Ott ültem, mind hal a szatyorban. Vérveszteségtől kótyagosan, a fájdalomtól jajgatva konstatáltam, ahogy anya kitessékeli Queens hősét, mindenféle zokszó nélkül a lakás folyosójára és rá vágja az ajtót. Majd amint visszajött hozzám, sötét tekintetében volt valami fájó pillantás. Anya, semmit sem szólt, arca is olyan volt mind egy viaszbabáé, beállított s fürdőkádban. A csap megnyitása, mindenféle, hercehurca nélkül meg fürdetett, csupán a varázs erejével. Nem szólt semmit, nem kérdezett és nem is faggatott, csak nézte ahogy dülöngelek, hol jobbra hol balra. Persze, másnap reggel apa nem volt ilyen könnyű dió. Egyre duzzadó orrom, és liluló képem, valamint felrepedt ajkaim nem segítették alátámasztani; Nem történt semmi, monológom.
- Jessica, minden rendben van – rekedtes hangja kitisztítja elmém. Nem a jól eső, bamba érzés fog el, inkább a fájdalmas felismerés. Nem kellene itt lennem vele! Csak ezt a savas ízt ajkaim közt, ez nem tudom miért van.
- Csak kicsit be vagyok fájdalomcsillapítózva- bólint. Bőrkabátját megigazítja magán, hajába beletúrja ujjait, ami miatt megérzem túlságosan is sok parfümöt spriccelt magára. Émelyítő, és nem kellemes füstös, fás illata van, ez inkább a hányinger szaga, mind a macsó illata.
- Amúgy, mi történt az orroddal- közelíti mutató ujját, szivárványszín testtajan felé. Hírtelen mozdulattal elé lépek, majd hevesen felhúzom a szemöldököm, amit végül egy grimaszba torzult, mimika dicsér. Drew, csak néz és tökéletes fehér mosolyát villogtatja. Megforgatod a szemeim, majd kissé jobbra lépek, a park irányába. Ismét megérzem a túl sminkelt orrom fájdalmát. Fogalmam sincs, hogyan fájhat valami ennyire, na meg több réteg, korrektor és alapozó alatt, hogy lehet még mindig valaminek ennyire lilás színe. Nem elég, hogy duplája a szaglószervem önmagának, de még olyan színe is van mind a diszkógömbnek.
- Volt egy balhém, valami ismeretlen magas taggal- válaszolom azt amit apának is.
- Jól, helyben hagyott – mordul fel az orrom nézegetésé közben. Olyan közel van, hogy hallom ahogy rágja a rágóját, érzem mentolos illatát. Valamiért, Peter arca ugrik be először. Kitágulnak szemeim, lépek egy lépést hátra, így körülbelül két embernyi hely lett köztünk.
- Nem mindenki, hagyja magát mind te- szemeimbe néz. Összeszűkíti azt a csodásan nyílt tekintetét, majd bólint.
- Valahol megérdemelten – mélyíti hangját, a férfiassága csorbulása ellen.
- Ezek ellenére, is adtam egy esélyt – mordulok fel idegesen. Nem akarok itt lenni, és ezt minden porcikám be is bizonyítja nekem. Reggel, fejfájással kezdtem. A gyógyszer adagom, ellenére is rémesen fájt a kobakom. Készüléskor, remegni kezdtek kezeim, és furcsán villódzott a laptopom képernyője. Liz, új videóját hallgattam, ahol valami okfejtést akart alátámasztani, miszerint Pókember már dolgozó férfi, viszont Póknő, még iskolás. Igen kellemesen lecsúszott az a egy és fél óra ameddig beszélt. Beöltözős bulit tart majd, természetesen a csatornáján jelentette be. Pókokat meghívta, és akinek a kezébe adta a meghívóját azt is. Mit ne mondjak, Póknő partizik én nem. A suli hetven százaléka utal a fennmaradó viszont erős imadatát mutatja felém. Néhányan, Thor lányának neveznek ami nekem nagyon tetszik.
- Szeretném, ha elfelejtenénk mindent ami eddig történt – megvonom a vállam. Nem vagyok én Peter Parker! Aki új esélyt adott, és én csak kevertem a dolgon.
- Olyat kérsz, ami lehetetlen – mordulok rá idegesen. Egy nő, két oldalát kiplakátolva, kelt feltűnést. Elég nagy nézettsége van, a két pókot követeli, vagy valamelyik Bosszúállók. Amikor engem színesre verték, aznap este kiraboltak egy igen jól menő ékszerüzletet. Pókember, nem tudom hova ment miután anya kitessékelte, de azt tudom, hogy én forgolódtam az ágyamban. Többen, helyeselik a nő szavait. Egyre nagyobb a felhajtás a városban, a két pók eltűnése, a bűnözés fellendülése, és a Bosszúállók látványa az utcákon senkit sem nyugtat. Mr. Stark, tegnap felhívott, jót beszéltem Y. A. R. V. I. S. – al. Azt mondta, az intelligencia lassan fel kell vennem a pókruhám. Még, mielőtt elmegyünk a szertartása, egy nagy hepajt kell csapnunk a város felett, miszerint visszatért. Pókember, és én mint  Póknő.  Aggodalmam, miszerint le fogunk bukni a sok, képernyőfejű miatt, nem kapott választ. Mert a; Sípszó után, haddjon üzenetet nem válasz. Úgy érzem, ebben a csapatban csak én féltem a valódi személyazonosságom.
- Meg fogunk mindent beszélni – ránézek. Belefúrom, tekintetem az övébe, Drew monológja után mosolyog, de én egyre komorabb vagyok. Nem érzem azt, mind amikor megláttam. Sem azt a, felnézek rá érzésem nem érzem , sem a annyira jó, hogy itt van gondolat nincs a fejemben. Egyszerűen csak van, mint a zokni a fiókban. Most látom, nem is valós érzések voltak ezek, inkább rajongás. Ahogy a kutya rajong a gazdájáért, igen ez a legmegfelelőbb gondolat rá. Rajongtam érte, mert észrevett, imádtam ahogy ránéz szinte mindenki, és mégis ő mintha csak engem látott volna. Élveztem, már a tudatát is élveztem, hogy a helyes új tanársegéd, az új angol csajjal jár pletykákat suttogja rólunk mindenki a folyosón.
- Tényleg, meg kellene ezt beszélnünk, vagy inkább felejtsük el egymást – szemöldökét összevonja, szavaim hallatán? Karakteres arcélére, hosszúkás orrára, élesen villogó szemeimbe van írva az értetlenség. Ő, nem ezt várta, de én ezt adom. Megfogja a kezem, elhúzódom tőle. Ha ő is azt játssza majd mind Peter Kanos Parker, én le rugóm a fejét arról a csinos kis nyakáról.
- Jessica, szerintem mi működhetnénk mint egy pár – duruzsolja. Megrázom a fejem, azt sem hagytam neki, hogy megcsókoljon, nem azt, hogy úgy beszéljen rólunk mind egy párról.
- Valakit látsz bennem, vagy csak látni akarsz. Ez nem fog működni – határozott a hangom. Lehet túlságosan is, de nem érdekel. Magam nem merném rá bízni nem, hogy például a gyerekem. Agresszív, indulatos és konok, sosem érezném vele magam jól, mindig lenne valamiféle hiányérzetem. Barátnak, jó lenne, de többnek nem. Nincs meg benne a kedvesség, a humor, az a szilárdság ami miatt bármikor kiállnék mellette, úgy mint Jessica Lauren Drew, vagy akár mint Póknő. Nem bíznám rá egyetlen titkom sem, hiába a tökéletes külső, a remek beszéd, a jó taktikák, soha sem állnék elé önszántából elmondani neki azt, hogy én vagyok Póknő.
- Téged látlak, azt ahogy rám nézel, ahogy rám mosolyogsz, ahogy csak engem figyelsz – suttogja az egyre szűkülő távolságunk közé. Úgy néz rám, mint macska a prédájára, és ez nekem nagyon nem tetszik. Majdnem elhiszem, olyan hangon mondja, hogy el akarom hinni neki. De nem megy, valami megakadályoz ebben. Lelki szemeim előtt lebegő,  lágyan villogó barna színű szempár, érezteti velem azt amit érezném kellene.
- Drew, nem is ismerjük egymást! Mégis, hogyan láthatnál te engem? Ez csak egy berögződés, te is tartasz a magánytól ahogy én is. Legyünk barátok – lefagyott. Erre nincs sem jobb válasz sem tökéletesebb leírás. Bambán méri végig az arcom. Ahogy egyre inkább, érzi a veszteség ízét, annál jobban szűkíti össze a szemét. A nyüzsgő városrészt egy robbanás szerű hang teszi még hangosabbá. Automatikusan táskámhoz nyúlok. Hírtelen megrázom a fejem, majd lassan hátrálok, szorítva kis váltáskám kezem közt. Nem hoztam el a ruhám! Kis táskát hoztam, a nagy fekete hátizsákom helyett. Olyan furcsa, mindig csak baj idején érzem Póknő szükségét, máskor nem. Mintha egy gombnyomásra azonnal át akarnék változni és segíteni próbálnék mindenkinek. Holott, amikor rajtam van a ruha, mindig az az érzésem támad, én ehhez nem vagyok a megfelelő ember. Lehet, csak azért, mert nem érzem jónak amit teszek, lehet azért mert kaptam egy vetélytársat Pókember létben. De, az is közbe játszhat, hogy erőltetik ezt a fedd fel magad dolgot. Nem elég, hogy a Bosszúállók tudják, tudja meg Pókember is, hisz vele játszunk egy csapatban. De én, nem akarom, hogy megtudják kit rejt a maszk! Mért ne lehetnék, én az állruhás aki néha besegít Pókembernek, de maga is tökéletesen elboldogul. Nem ezt tanította nekem londoni lakóhelyén, Noir és Ónix. Ők, azt tanították, védjék meg mindenkit, de önmagam is. Ha úgy érzem, vegyem le a maszkot, de ha ez miatt merek kiállni a gonosz ellen, sosem vegyem le. Ezt megfogadtam. Mert, jobban féltem a családom mint az emberiséget. Jobban tartok attól, hogy követ valaki hazáig, mint hogy két seggel többet poroljak ki.
- Gyere -ragadja meg vállam Drew. Tol maga előtt, átgázolva mindenkin.
- Állj – kiáltok fel-, te engem ne tolj sehova. Mentsd a segged, de én itt maradok segíteni – mutatok itt az egyre kaotikusabb látkép irányába.
- Hülye vagy ha segítesz a pók fazonnak-mordul rám.
- Nem Pókembernek segítek, hanem az embereknek – vágok vissza élesen.
- A kávézó tetején leszek-mordul rám majd elszalad. Keresem a veszélyt, mert tarkómban érzem, de nem látom sehol. Telefon vakuk villannak, emberek sikítoznak, én csak cikázok közöttük. Hol az eget nézem, mikor ér ide valaki, hol az embereket próbálom szétszedni, mert pánik idején kiválóan jó verekedni. Egyre élesebb morgással közeleg valami. Se az égen se a földön nem látok senkit. Amikor megugrik talpam alatt a talaj, ledermedek. Nem az elesés fájdalmától, vagy attól, hogy több száz kamera vesz egyszerre. Voltak, kék lények, pók szerű lények, most vakondokkal paktált?
- Mindenki menjen védett helyre-kiáltó el magam. Ahogy felállok, az emberek keresztül, kasul tépnek. Az egyik a táskám akarja leszakítani a vállkámról, a másik a felsőm húzná, a harmadik a lábamra lép. Érzem a lábam! Végre, érzem a lábam! Fel sem tűnt eddig, amíg meg nem találta egy lánycsoport a lábfejem. Végre fáj, sajog, és zsibbad. Az emberek mint a hangyák úgy rohannak körülöttem, sikítoznak vagy épp sírnak, de mentik az életüket.
- Jöhetnél már Pókember- morgom magam elé idegesen. Csuklómra rögzített hajgumival, felkötöm a hajam. Magassarkú pántját, megigazítom. Piros garbómra rakott nyakláncaim leveszem és farmerem zsebébe süllyesztem. Kiropogtatom ujjaim, majd várok. De sehol nem jön fel senki. Az embertömeg egyre lappad, több száz szempárt érték magamon. Zsongást hallok, és némi narrációt. Védőállásom amit felveszek, megnyugtat. Itt a harc ideje, és én tűsarkúban vagyok; cikázik át agyamban a felismerés. Lassan elhalkul minden, csak a föld morgását értem, csak a föld alatti szörny és én vagyunk. Látom ahogy a beton, egyre inkább feltornyosul. Sebesen iramodik meg felém. Felugrom, és amekkora erőt tudok venni ebből az álló ugrásból, akkora erővel fordulok jobbra. Ahogy földre érek, cipőm sarka reccsen egyet. Lenézek, a fekete lakk cipőre, majd két mozdulattal leveszem mindkettőt. Ezt a több másodpercig tart műveletet megvárta a Vakond, és ezután felém indult ismét. Ahogy megfordulok, nem tudom sírjak vág y nevessek. Egy fúró orrú, fekete, tüskés robot közeledik felém nagy sebességgel. Hírtelen jött ötlet után, felugrom rá. Amint talpam megvettem rajta, beindul a pókösztönöm. Tapadok, és mégis érzem, hogy süllyedek. Felugrom, megpróbálok oldalra fordulni, de valaki elkapja a kezem. Ahogy felnézek, megkönnyebbülök. Zöldmanó helyett, Pókember néz vissza rám. Ahogy a lendülete tetőpontjára érünk, feldob és elkap. Derekán csimpaszkodva lövi ki a következő hálóját.
- Megint nekem kell, hogy megmentselek – mordul rám idegesen. Egy mozdulattal lekerülök róla, majd megingatom a fejem.
- A helyzet magaslatán álltam, te csak jöttek és játszottad a hőst – hőbörgők. Megingatja a fejét, majd lelép a padkáról.
- Azért mert felnézel Póknőre, nem kell utánoznod- tagoltan beszél. Valamiféle, féltés van a hangjában, ami engem még inkább felidegesit.
- Mert most hol van Póknő? Jobb kérdés, eddig hol voltál- a ruhája keresztül látom, ahogy nyel egy nagyot? Kíváncsi vagyok, besározza vagy megvédi a másik énem.
- Fontos dolgaink voltak- kamukirály! Megrázom a fejem, alig tudom takarni vigyorom.
- Mert Queens, már nem fontos? Ez a legzűrösebb város ahol valaha éltem – megrázza a fejét. Egy éles csattanásra, mindketten hirtelen lenézünk. Hulk kitépte a földből, a fekete lényt, Vasember köröz körülötte.
- Queens, mindig fontos lesz – suttogja kábultságában maga elé.
- Jó elveszekedtem volna veled, a hősi időd Póki- morgom az orrom alatt.
- A nevem Pókember – mordul rám élesen.
- Te erről tudtál – megrázza a fejét.
- Csak sejtettem- felnevetek.
- Így mented az embereket—gúnyolódom tovább.
- Kétszer is megmentettem már a segged, Jessica-mutatja kesztyűs kézen is a számot. Ott állunk az épület legtetején, egymással szembe fordulva. A déli napsütésben melegedve, és az őszi szélben remegve.
- Az én seggem, nem kell megmenteni- habarodom fel idegesen.
- Mert most mi lett volna? Szerinted el bírtál volna egy harci géppel – morgolódik tovább, akár egy öregember.
- Mert, ha te bekerülsz esetleg közém és a golyó közé, túléled? Vagy arra hajtasz , hogy hősi halált halj- csapom felé a szavaim idegesen. Vakmerő, és annyiszor meggondolatlan. Póknőként nem mondhatom el neki, mert féltékenységnek tűnne, de Jessica a fejéhez vághat ilyen dolgokat jószívvel.
- Mert, ha úgy halsz meg, hogy megakadályozhattam volna, tényleg szuperhős lennék – hangja komor. Testtartása merev, vállai kiszélesedve , kicsit felém hajolva beszél.
- Neked ez tényleg ennyire fontos – jajdulok fel. A hirtelen jött kijelentésem után, még lenéz a szétszedett gépre majd szembe oldalra fordul.
- Azért jó lett volna, ha körülbelül egy héttel ezelőtt is Póknőset akartál volna játszani. Most nem lenne ilyen lila a fejed- köpi felém a szavait.
- Már ne haragudj de egy akkora kígyópofa vagy- felhorkantok. Leugrik mellém, egyik kezével felhúzza orráig a maszkját. Vékony ajkai kilátszódnak, hófehér bőre rikít a vörös maszk alatt.
- Nem vagyok se kígyó se patkány! Ember vagyok, aki arra hivatott, hogy megvédje a többi embert-hangja lenéző. Megforgatom a szemeim. Szétnézek, nem látok rajtunk kívül senkit.
- Te egy hős vagy- gúnytól csepegő hangon válaszolok.
- Miért nézel le engem ennyire- hangja merengő. Feláll, körülbelül egy fejjel magasabb nálam. Lassan elem sétál, oldalra dönti a fejét és csak néz.
- Mert egy felfuvalkodott hólyag vagy, Pókember. Nem teszel mást, csak mártírkodsz. A figyelmet akarod, teszel is érte, majd elvárod, hogy az emberek szeressenek. Magányos farkast játszol, holott csapat játékos vagy- fakadok ki hirtelen. Engem is meglep a saját monológom, nem még azt aki előttem áll.
- Örülök, hogy csapat játékosnak gondolsz. Nem fogok magyarázkodni, sem visszavágni de nézd meg jól, néz körül jól. Hol van most a csapatom, mutass rá egyetlen emberre-úgy beszél hozzám mind egy kisgyerekhez.
- Póknő – teszem fel kérdésem?
- Bonyolult- vág vissza élesen!
- Mert csak neked lehet igazad- zsörtölődők tovább? Se szó se beszéd, ajkai rátapadnak az enyémre. Lassú, csókot ad, lassú és tapogatódzó.
- Te ribanc- visít a fülem mellett Drew. Pókember lőne felé egy hálót, de én kiugrom az ütés mögül, fantasztikus belső kényszere miatt mindketten akkora szemekkel néznek rám mindha egy csészét néznék. Pókember megcsókolt.
- Farokfejű- mordul rá Pókember. Két rúgással és egy hálóvetéssel a földhöz szegezte. Pókember megcsókolt, és ismerős íze volt.
- Hazaviszlek- emeli elém kezét a piros kék ruhás.

Sziasztok Ciánkák!
Kis kihagyás után, de itt a következő rész. Ha tetszett, kérlek jelezd nekem(💬⭐).