Ekvivalens

4.rész

Anya és én némán ülünk a szobámban. Csipkefüggöny lágyan ring a kinti szélben. A hűvös esti szellő felborzolja idegeimet. Ismét ugyanaz a megmagyarázhatatlan érzés lesz úrrá rajtam, a hatodik érzékem még esti tízkor sem pihen.
- Komolyan gondoltad- rám néz, bólint-, de ez nem így van-folytatom.
- Drágám, mióta ide költöztünk kétszer voltál bűnügyi helyszínen- hangja rosszalló.
- Egyikről sem tehettem, és nem lett semmi bajom- mutatok végig magamon.
- Vissza kellene költöznünk Londonba, ott minden csendesebb volt- közelebb csúszom hozzá, kezembe veszem kezeit. Felnézek rá, egy saját magam is bátorító mosolyt küldök felé. Szemöldökét kissé megemeli, ezzel némi ráncot csalva homlokára.
- Azért jöttünk el Angliából mert végre apa letelepszik. Amerikából Franciaországba azért költöztünk el, mert a család fél évet, és az ünnepeket együtt tudta tölteni. Négy év után azért Londonba, mert két évet ott volt apa. Lehet, csak a páratlan években, de ott volt. Ha ő szereti a munkáját mi ne tegyünk neki keresztbe.
- Felnőttél- kijelentése után felcsillannak szemeim.
- Mert nem hisztiztem amikor el kellett jönni annak ellenére, hogy ott kellett hagynom az összes barátom- bólint.
- Amikor átköltöztünk Londonba, két hétig nem szóltál hozzánk- nosztalgikus hangja engem is abba az időbe varázsol. Magántanuló voltam, rengeteget jártam az ügyvédi irodába. Nem tudom hány nyolc éves élvezné? Imádtam oda járni, egy Pierre nevű férfi, az A épület portása vigyázott rám. Délelőtt tanultunk, délben ebédeltünk, és mesét néztünk majd ha anya sokáig maradt bent felmondtam neki a leckét, angolul és franciául is. Ő lett a gyerekkori legjobb barátom, még mindig levelezünk. Már nyugdíjas, négy unokája és egy dédunokája van.
- Most meg te vittél moziba is- lefagy a képemről a vigyor, ahogy meglátom fancsali arcát.
- Fel se hozd- egy fáradt sóhaj kíséretében feláll az ágymaról.
- Most őszintén, karatézok, ha valaki megtámad lerúgom a fejét- egy szikrákkal teli, nemtetszést kinyilvánító nézést kaptok ami miatt összehúztam a nyakam.
- Holnap átjön May és az unokaöccse- azonnal felugrok az ágyról.
- Végre- belebokszolok a levegőbe-, végre te is barátkozol- örült táncot lejtek az ágyon.
- Ha apád letelepszik, még nagyon hosszú ideig itt leszünk- elvigyorodom.
- Anya ez fantasztikus- leugrom az ágyról, majd megölelem. Végigfut rajtam a hideg, élesebben veszem a levegőt. Kikerekedett szemmel néz rám, de csak ásítok egyet.
- Ideje aludnod- csak bólintok majd belekuporodom az ágyba. Ahogy behunyom a szemeim kapcsolódik a villany, és csukódik az ajtó. Kecses léptei halkan sercennek a faburkolaton, amint elmarad ez a hang. Lerúgom magamról a takaróm, és a szekrényemhez rohanok. A jól megszokott fekete táskámból kihúzom Póknő jelmezem. Amikor az öreg akinek segítettem a pókos ládákkal, felhozta Pókembert bevillant, ha én lennék ilyen képességgel megáldva Póknőnek nevezném magma. Az első adandó alkalommal ezt a nevet mondtam, és azóta aki tud rólam így hív. Ahogy felveszem a ruhát, azonnal kiszököm az ablakomon. Szokásomhoz híven körbesétálok a házon, sehol sem ég a villany. Ismét érzem azt a szorítást, elindulok. A város szíve felé hintázva, több embert is látok. Az első kiszemelt emeletes házra felmászok. A csillagok hiányába feketéllik az ég. Autók zúgnak alattam, így alig hallok valamit. Velem szemeben egy kisebb lakóépület, még mögöttem egy még nagyobb. Gondolkodás nélkül a nagyobbat választom, egy rántással fent is vagyok a legtetején. Sétálok az épület peremén, a lent zajló várost kémlelem, érzem magam körül a bent szétterjedő feszültséget. Nem tudom mi lehet ez, vagy honnan jön. Olyasmi mind egy radar, ami mutatja az utat. Mind a kék lény eseténél, nem tudtam volna végignézni ahogy Pókember harcol vele, holott még sosem harcoltam. Megvédtem magam, mozgásképtelenné tettem az ellenségem egy hálóval, de edzéseken kívül még sosem rúgtam meg valakit. Nem érzem a késztetést hogy kárt okozzak bárkiben is. A mozgásképtelenné hálózás lesz az én műfajom.  Lépteket hallok magam mellől. Egy hirtelen mozdulattal megfordulok, majd taszítok az illetőn. Nem esik el, mintha nevetne.
- Elgondolkodtál- jókedvvel a hangjában elém ugrik maga Pókember.
- Ha lerúgom a fejed- emelem meg hangom, és tekintetem az égnek. Körbesétálok körülötte, majd pár lépést távolság után hátat fordítok neki.
- Mit keresel itt- kérdezősködik. Mikor visszanézek, a feketeség bámulásából, látom leült.
- Nem tudom- válaszolok őszintén.
- Akkor, mért nem alszol- hangjában semmi rosszindulat nincs, inkább barátságból kérdi.
- Te, mért nem fekszel az ágyadban- kérdésre kérdéssel válaszolok.
- Téged kerestelek- kikerekednek a szemeim. Amint megfordulok mellé ugrom, rám néz, és én leülök mellé, a vékony párkányra törökülésbe. Felsőtestét felém fordítja, ahogy én is tenyeremre támaszkodva felé nézek.
- Miért- maszkkal takart arcával nézek farkasszemet.
- Kétszer találkoztunk már, én mégsem tudok rólad semmit- elvigyorodom amit ő is jól lát.
- Póknő a nevem- bólint-, Londonból jöttem- ismét bólint de nem folytatom.
- Még valami- kérdi gyermeki izgatottsággal.
- Most te jössz Póki- vágom rá azonnal. Peter és Ned esetéből tanulva később fogom a fejéhez vágni, hogy egy arrogáns más hátán felkapaszkodó magányos farkasnak tartom.
- Tessék- hüledezik a né hallatán, a pókszabású.
- Pókember?- kérdem nevetve.
- Igen Pókember. Queens védelmezője vagyok- korrekt válasz.
- Elég ennyi- kérdem habozás nélkül, gúnnyal hangomban.
- Téged, hogy csípett meg a pók?-kérdi, figyelmen  kívül hagyva gúnyolódásom. Hangjában a kíváncsiság csúcsfokát hallani.
- Spanyolországban egy cirkuszi sátor előtt, ismeretlen férfi a kezembe nyomott három ládát. Azt mondta az egyikben, Pókembert is megcsípő radioaktív állat van. Így lettem én- válaszolom.
- Az lehetetlen, a tudományos laborban agyon tapostam azt ami engem megcsípett- közelebb hajolok.
- Tessék- döbbenetem nem tudom leplezni.
- Az egy másik pók volt, egy hasonló mind az enyém de nem ugyanaz- jó elhallgatni ahogy magyaráz, megnyugtató.
- Szóval a világban lehet van több ilyen pók- kérdem zavartan.
- Hát itt ül az angliai és az amerikai pókember- felnevet. Csengő nevetése után némaság telepedik ránk, halkan felszűrődő város zaját egyre élesebben hallom. Gyomrom összeszorul, szívem hevesebben zakatol, a másik egyed is észreveszi ugyanazt amit én. Egyszerre felállunk majd átugrunk a másik oldalon elhelyezkedő párkányra. A sikátorban semmi mozgás. Hideg fuvallat csapja előre hajam, zizegő hang súrolja fülem. Lassan körbeforgok, amivel szembe találom magam rémisztő. Nagy vörös szemekkel néz rám, csápok lógnak ki onnan ahol orrának kéne lennie, szájnyílása nincs, csak éles fogait látni. Szőrös, mindenét apró sűrű, sörteszerű barnás szőr fedi. Hasfalából még két kéz integet felém, lassan mintha a levegő áramlatán pihenne. Lábai emberiek, talpát valamiféle, apró nyílások tarkítják. 
- Menekülj- hangom véglegesen végigszánt a fenti némaságban. Nemtetszésüket néhány galamb kimutatja, szárnycsapkodással. Első hálót a lényre, másodikat az utca másik oldalán lévő házra lövöm. Pókember értetlenül néz rám amint megmarkolom a vállát úgy dobom fel a szemben lévő ház tetejére. Amint utána hintázok, térdeimbe belekapaszkodva próbálom normalizálni légzésem. 
- Ez mi volt?- kérdi haraggal a hangjában. Hátra nézek majd kiegyenesedem. 
- Ugye milyen borzalmas az amikor valaki megment úgy, hogy tudsz magadra vigyázni- kérdem pöffeszkedve. Lelépek a kis párkányról, és szorosan elé állok.
- Harcolnunk kell- mondja majd átleng a másik oldalra. Sosem harcoltam még és nem egy embernagyságú pókkal akarom kezdeni. A póklény repül, Pókember hálót lő. Megoldja ő egymaga is. Megfordulok, a város fényei fantasztikusak. A narancs és száraz fehér fényeken pihentetem a szemeim. Fantasztikus kontrasztot adnak a fekete éjszakával, és a villódzó fényekkel ellátott közlekedést irányító eszközökkel. A hirtelen jött nyugalmam egy éles puffanás rázza fel.
- Segíthetnél- prüszköl Pókember lábaim mellet, hátán pihenve.
- Azt hittem magad dolgozol- hangom unott, ajkaimon mégis ott a gúnyos mosoly.
- Ha itt vagy segíthetsz- mindent el kell kezdeni valahol. Nehézkesen feláll, apró vágásokat látok ruháján.
- Csak egy van igaz- bólint. Megcélozzuk a másik tetőt, ahogy visszaérünk a szörny eltűnt.
- Szerintem megszökött- szóhoz sem jut, máris egy éles női sikítás töri meg az éjjel csendjét. A mélybe veti magát, még én egy háló segítségével fejjel lefelé ereszkedem, a ház sarkánál. Amit eddig sikátornak hittem mohsmár látom egy utca. Emberek sokasága rohan a fejem alatt. Amint leérek Pókember élesen megsorozza a lényt. Leugrom majd az emberek menekülési vonalába sétálok árral szembe.
- Mindenki menjen be- kiáltom túl a sikító tömeget. Ahogy odaérek a pókszerű emberhez négy kezének egyikével felém kap. Pókhálót küldök felé, majd belekönyöklök az oldalába. Nem hat semmit, egyre csak ráncigál. Hirtelen jött ötlettel, gyomorszájon rúgom. Kezei elengednek, szívem egyre hevesebben ver. Az adrenalin vasas ízét érzem a számban.
- Mi tartott eddig- kérdi Pókember idegesen. Egyik ezével hálót lő, a megadott pókszabásúba beleakad, majd a kék-piros pörgetni kezdi maga körül, ezzel engem ugrásra kényszerítve, még a többi lényt a földre taszítva.
- Emberek már nincsenek körülöttünk- be nem vallanám az igazat. Ami olyan egyszerű mind a pofonosztás, és mégis rengeteget elmond eddigi tevékenységemről. A lény hangos hörgésbe kezd, teszek hátrafelé egy lépést. Ha felrobban én kidobom a taccsot. Sikítás hallatszik közvetlen közelemből. A nő éles hangja felé fordulok. Amint meglátom mi okozta ezt a féktelen hangot, meghűl ereimben a vér.
- Balról az enyém- mintha élvezné. Teljesen olyan a hangja mintha élvezné ezt csinálni. Körülbelül lehetnek egy tucatnyian, és mind annyira ocsmány. Beleröhöghetnék a szemébe, és itt hagyhatnám, de ha lesz valami baja azt nehezen bocsájtanám meg magamnak. Úgy látszik ő tényleg ez a védő-őrző típus. Első hálómmal megfogom az hátam mögött lévő lényt, majd beledobom a tömegbe. Őrjöngés hallatszik az én felemről, még a bal oldali egyre inkább csökken. Jess, tisztába vagy a képességeiddel! Ez a mantra megy a fejemben, egyre közeledő pókok láttán. Az első táblát meglátva kihúzom a helyéről. Odapillantok még Pókemberre, aki öklével épp most loccsantotta át az egyik pók fejét. Amilyen masszívnak látszanak olyan pókhatásúak. Szembenézek az elsővel. Ha cikket kéne írnom erről az estéről, a pók és a stoptábla esetét adnám szalagcímnek. Lendül a piros légycsapónak használt vasszerkezet a kezemben. Nyúlós sárga anyag loccsan mindenfelé. A hajamba beleékelődött, kis barnás anyagokat rázogatom ki feketés tincseimből. Eszméletlen nagy undorral nézek magamon körbe, csak ne maradjon szaga. Meghajlítom a stoptábla vascsövét majd az következő állatot becélzom vele.  Mind valami rovarirtó, precízen a fejére célzok, ne szenvedjen annyit. Nem csak mocskos de bűzös is leszek ettől trutyitól. Mind mikor a fehérje égni kezd, olyan szaga ennek az ocsmány trutyinak. Cipőm talpa megcsúszik.  Gondolkodás nélkül, a falra ugrom, itt  sétálva kezdem szépen egyesével agyonverni a furcsa mutánsokat.
- Jobban is haladhatnál- hintázik el előttem a kék-piros feszülős nacis.
- Gusztustalan- felnevet.
- Ne legyél már ennyire lány- mordul rám. Állkapcsom megfeszül majd amekkora erővel csak bírom elhajítom a táblát, a jobb oldalát markoló pókos embermutánssal együtt. Leugrom a falról, látom ahogy körbevesznek. Kezeik rám tapadnak, és én csak rúgok ütök. Egyre szélesebb a kör. Ahogy szélesedik perifériám, és nem csak a csápos emberszerűeket látom, megbizonyosodom róla, ölök. Remegni kezd mindenem, de nem hagyhatom abba. Embertelen tett ez, és mégis meg kell tennem. A kávézóba bujtatott emberek őrjöngnek, annak láttán amit csinálunk. Diadalittas kurjantások hallatszódnak ki, egy-egy jól bevitt ütés után.
- Pókember- hangom kérdően száll körülöttem.
- Nyugi még itt vagyok- hallom a tömegből hangját.
- Apró kérdés, csak szerintem nem akarnak fogyni- felnevet. Egy hatalmas tömeg sodor el minden holt lényt mellőlem. Sorban, akár a katonák úgy masíroznak el előlem azok kik eddig bántani akartak. 
- Nem harcolnak ellenünk, meg sem csípnek- Pókember hangja értetlen, villámcapásként ér a felismerés.
- Csapda- ordítom el magam. Felugrom, hálón lógva keresem tekintetemmel. Ahogy meglátom felé veszem az irányt.
- Hallottam amit mondtál, de nem hagyhatjuk itt őket az emberekkel- bólintok.
- De miről akarják elterelni a figyelmet. A forgalom megbénult, az emberek odabent, tökéletes akciót hajthat végre ilyenkor bárki.- Abbahagyja amit csinál majd felém fordul.
- Terv- kérdi monoton hangon. Elképedek, a pókok egyenesen mennek tovább.
- Kövessük a csordát, hiszen pókok vagyunk- még ő hálóhintázik, én a falon megtapadva sétálok. A legelső lény volt a hírhozó, aztán a többiek csak jöttek. Lehet nem is bántani akart minket csak azt hitték ellébecoltunk a csapattól. Valahogy ha jobban koncentrálok, mintha érezném a másik pók jelenlétét. Mind ezek a hatodik érzékes dolgok, megérzem ha veszély közeledik. Alattam hömpölygő fekete kavalkád csak sétál tovább. Hideg érzet fut végig rajtam, ahogy megérzem a sós tenger illatát. Pókemberre lövök egy hálót aki azonnal hátra néz. Fellendül a mellette lévő ház tetejére. Így nézzük végig a tömeget ami vízi koporsóba temeti önmagát. Átrugaszkodom a másik oldalra, így a horizontot is látom, leguggolok. A nap vöröses fényében csillan fel mellőlem. Köszönetet mondok azért mert a suliba még nem kell menni.
- Láttál valami különöset- kérdi aggodalomba. Velem szemben áll, ő a tömegnek háttal én a tömeget nézve.
- Nem kell őket végigkövetni holtukig- válaszolok. Oldalra fordul majd bólint.
- Ezért lőttél fenéken hálóval- kérdi döbbenten, bólintok.
- Pókember, nekem most mennem kell.
- Póknő egy öröm volt- elmosolyodom.
- Apropó! Ha még egyszer el akarod mondani rólam a véleményed, helyezd oda ahol a hálóm van!- Első háló után jön a másik és így tovább. A napfelkeltével szembe hazarohanni nem a legjobb dolog. A külváros is alszik, remek senki sem fog észrevenni. Ahogy bemászok a szobám nyitott ablakán, azonnal az ajtóm felé veszem az irányt, egy halk kattanással bezárom, majd a fürdőbe sietek. Ahogy vagyok álruhástól, sárga póktrutyiban fürödve beállok a zuhany alá. Addig mosom magam amíg már tiszta víz nem jön le rólam. A rám tapadt ruhát leveszem, kiakasztom majd visszamegyek fürödni. Mintha egy vödörnyi döglött halba pancsoltam volna, olyan büdös vagyok. A saját zuhanyzó nagy felelősséggel jár, mondta anya, és kijelentette ha ez a szoba kell,akkor én takarítanom mind két helységet. Azonnal beleegyeztem. Karcolás mentesen, sérülés nélkül, ínmar nem bűzölögve belepréselem magam az ágyamba.
- Kislányom ébresztő- hevesen kopogtat szülöm az ajtómon-, nem tudok bemenni minden rendben- kérdi aggódóan.
- Anya aludtam- válaszolok egy ásítás közepette.
- Tíz óra van. Ideje készülnünk a vendégek fogadására- az ma lesz. Kicsoszogok az ágyból, kinyitom az ajtóm majd a fejem nekitámasztom. Anya egy szó nélkül benyit, aminek az lett a vége a földön kötöttem ki.
- Nemár- mutatok itt a szürke szőnyegre amire ráhuppantam. Az előttem álló csak megforgatja a szemeit, majd hátat fordít és elsétál. Ahogy felállok, megáll a szívem egy pillanatra, a nyitva lévő fürdőm ajtajából tökéletesen rálátni piros-narancs színű öltözetemre. Becsukom azt ajtóm, majd amilyen gyorsan csak tudom elrejtem a most már száraz ruhám. Erőt veszek magamon és elsétálok a nappaliig, anya sehol. Tovább sétálok a konyháig ahol a hűtőbe belehajolva kiveszek egy szupermarketekbe is vehető kávét. Kinyitom majd amint belekortyolok, újra élni támad kedvem.
- Igazán reggelizhetnél valamit- szám elől elhúzom és felemelem a poharam.
- Teljes értékű, rostszegyén cukorbomba, kell ennél több- felhúzom a szemöldököm, mosolyra kanyarítom ajkaim, de anya tekintete láttán, inkább összehúzom magam. 
- Igen- válaszolja a hátam mögül. Amint megperdülök elmosolyodom. Fekete szoknya és világoskék ing van rajta, haja kiengedve, nyakában az apától kapott gyöngysor.
- Annyira jó, hogy végre nem csak az én ismerőseim látjuk vendégül- hangom izgatott.
- Csak elmegyünk megnézünk egy előadást, tudod az unokaöccse és ő együtt fog ide jönni- anya az unokaöccsénél teljesen más hangsúlyt alkalmaz mind a többi szónál, felnevetek.
- Ha az unokaöccsének el kell jönnie, lehet vagy tíz éves- csak megvonja a vállát és elindul a nappaliba.
- Hatkor itt lesznek, addig készülj el- harsogja utánam.Engem meg felkeltett! Hangszínén, hallatszik izgatott, viszont el nem fogja ezt nekem árulni. Anyát nézve nagyon is ki kéne tennem magam erre a mai napra. Fekete nadrágot, és egy sötétlila pulcsit veszek fel. Tökéletesen megfelel számomra, főleg ha játszanom is kell a lurkóval. Ahogy végeztem, kávéval a kezemben leültem az ágyam elé. Nem lehetek úgy Póknő, ha nem tanulok meg harcolni. Ha csak lebénítom vagy megsebzem abba még nem hal bele. Queens egészen más mind London, ott nem voltak embernagyságú pókok, vagy épp kis kék lények akiket olyan reflexszel hoztak létre mind még nekem sincs. Alig mertem bármit is csinálni, persze Pókember jól bírta a tempót, de én inkább vicces lehettem. Rám szólt, de legalább csak azt hitte undorodom az egésztől. Sose fogom elmondani neki, hogy életem első verekedésén az ő oldalán vagyok túl. Nem leszünk mi jóban, csak segítünk egymásnak. Vagyis inkább én segítek neki, valahogy mindig megtalálom. Ez a hatodik ösztön szerű dolog a fejemben. Mintha pánikrohamot kapnék, ami lassan előhozza az ösztönöm a cselekvésre. Majd már csak azt veszem észre, a suli tetején dobálom magara a pókruhát. Valamit csinálnom kell ezzel.Segítséget kéne kérnem de kitől. Nem fedhetem fel magam, és nem is akarok bugyuta, kislánynak tűnni aki azt se tudja mit kell csinálnia. Márt értem, Pókember mért magányos, adrenalinfüggő. Ahogy fáradhatatlanul harcolt, hősies jellemre utal, de mért nem vette észre, hogy a többi lény nem vág vissza. Valkairől el akarták terelni a figyelmet. De az is lehet engem akartak látni akcióban. Elég nagy port kavart Póknő. Az újságban, a helyi hírekben és a közösségi médiában is én folyok. Liz eszméletlen mennyiségű cikket, képet, információt pakol ki a falára, már nem csak Pókemberről de Póknőről is. Saját youtube csatornáján nem csak a fantasztikus, barátságos, a maszk mögött biztos irtó cuki Pókiról de rólam is oszt meg infókat. Kielemezte már a hajszínem, mennyire fekete, a szám az mért látszódik. Egy órás videót szenelt az ajkaimnak. Amikor meglátta kiakadtam, ennyi ideig még sosem hallottam egyetlen egy testrészről beszélni senkit sem. Félelmetesen megszállott, ha esetleg ő buktatja le valamelyikőnket meg se lepődöm. Ez az egy hetes iskolaszünet elég volt felrobbantani a világot. Remélem hétfőn leadja a beszélgetésünket, és szépen lecsitul ez az egész.
- Lauren figyelsz te rám egyáltalán- anya hangja zökkent ki gondolataimból. Hosszúkás női vonalakkal ívelt arca túlságosan is közel van enyémhez. Aggódóan fürkészi tekintetem, vajon mióta állhat itt.
- Elbambultam- még mindig a távolba révedő tekintettel válaszolok neki.
- Gyere mindjárt itt lesznek- felegyenesedik, majd megvárja még felállok.
- Legalább vegyél fel egy cipőt- mutat itt a lábamra. Fekete tornacipőt húzok fel, ahogy kiérek a szobámból hallom csengetnek. Anya mellé kocogok majd megállok mögötte.
- Gyertek beljebb- vigyorom arcomra fagy. Egy negyvenes évei közepén járó, hosszú barna hajú nő áll előttem, rózsaszín kosztümben, fehér ingben. Arca kedves, szemei és szája körül néhány vastagabb vonal jelzi tekintélyét. Nyílt tekintetével pásztázza arcom. Mellette Peter Parker, fehér ingben, fekete nyakkendőben és fekete vászonnadrágban. Kissé alul öltöztem. Kezében egy szál rózsaszín és egy fehér gerbera.
- Olyan borzalmas volt titeket látni szombat este, annak a sok rendőrnek a körében- a nő aggodalmát tükrözi egy szomorkás mosollyal és a vállamra tett kezével.
- Szerencsére nem történt semmi gond- hátrébb lép én csak rámosolygom.
- Ezt önnek Mrs Drew- anya mosolyogva egy köszönöm kíséretében veszi el a virágot-, és ezt neked Jessica- elmosolyodom, nem csak a virág miatt Peter háta mögött állók értetlen  arckifejezése miatt is. Megfordul majd maga előtt összekulcsolja a kezét.
- Emelt bioszra közösen járunk- újságolom.
- És földrajzra, történelemre meg etikettre is- szemem sarkából látom ahogy elmosolyodik Peter, a számára is nyíltan felismer reakción.
- Ismeritek egymást- kezdi May Parker ha jól gondolom.
- Még szombaton megismerkedtünk- mondja a mellettem álló, mire bólintok egy nagyot.
- Akkor nem lesz gond, ha itt hagyunk titeket- anya hangjában rejtőzik valami féltés szerű. Végignézek rajtuk, mindketten csinosan fel vannak öltözve, operaszínházba fognak menni az biztos.
- Semmiféleképpen sem- vágjuk rá egyszerre.
- Késő este jövünk, úgy van megbeszélve Peter itt alszol- összenézünk az említettel.
- Vigyázzatok magatokra- anya szorosan megölel.
- Jó szórakozást- nézek egyikre majd a másikra. Ahogy kilépnek az ajtón a gyomromba egy igen nagy golyó keletkezik, mind kedden, nem ez rosszabb mind kedden.
- Van még a tegnapi sajtos tésztából, vagy rendelhetünk pizzát vagy nem tudom- nem nézek rá csak egyenesen megyek, egy vázát keresni a virágnak. Amint megtalálom belehelyezem a virágot és leteszem az asztal közepére.
- Nem vagyok éhes, köszönöm- rávicsorítok, mert tekintetéből látva nem mosolynak sikerült.
- Inni, van üdítő, szénsavas és gyümölcslé meg csapvíz- halkan elneveti magát.
- Kínosnak tartod ezt ami most folyik- érdeklődő hangja egyre közelebb jön. A reggeliztető pult másik oldalára ült le velem szembe. Ráfeketetem tenyerem a márványra, majd a fekete csíkokat tanulmányozom.
- Kínos- megvakarom a tarkóm-, lehet- válaszolok miközben kiszúrtam a leghosszabb csíkot.
- Ha így viselkedsz nekem is folyton az eszembe fog jutni, és ha már megbocsájtottam legalább próbálj te is új lappal kezdeni- felnézek mélybarna csokifolyamra emlékeztető szemeibe.
- Nem tudom elfogadni, nem is tudom megfogni azt amit te és Ned értem tesztek. Baráti jobbot nyújtotok úgy, hogy én azonnal áttiportam rajtatok- mélyen a szemembe néz. Arcvonása megfagyott.
- Mindenki követ el hibákat, ki többet ki kevesebbet, a mozis eset közelebb hozott minket majd a biosz- elgondolkodik-, mégis mi lenne velem a biológia tudásod nélkül- felnevetek.
- Már ne haragudj de én néztem rólad a feladatot- elmosolyodik.
- Miben volt más az előző iskolád?
- Mindenben, ott művészettel való különfoglalkozás volt, itt tudományosabb vonalba helyezik a témát. Két napot se jártam ide de már érzem, hogy ez keményebb lesz mind ami eddig volt- magamra nézek majd rá-, nem ülünk le a szobámba- bólint.A kis folyosó legvégére sétálunk ahogy kinyitom az ajtót beengedem birodalmamba.
- Ezt nevezem- hangjába döbbenetet vélek felfedezni. Hófehér szobámba lassan sétál. Először a szemközti falat tanulmányozza, ott is az ajtó melletti íróasztal förgeteget. Az asztal előtt vörös szék pihen, még a polcon körülötte egy komplett könyvesboltnyi könyv található. Az asztalon egy laptop valamint Peget és engem ábrázoló kép van. Jobbra haladva az ablakom előtt egy kaktusz található, majd ahogy fokozottan halad a fal felé meglátja az ágyam. Lila ágy kétoldalt éjjeliszekrénnyel, még az egyiken egy családi kép van a másikon csak egy lámpa pihen. Az ágy felett álomcsapda lóg. Az ablakkal szembe van a gardróbom, és azon a bútorfelületen ezernyi kis kép, plakát, oklevél és kézzel írt levelezések. Elé sétál, a szürke kerek szőnyegemen keresztül, majd tanulmányozni kezdi a hatalmas üzenőfalként használt tárgyat.
- Kérdezhetek- behajtom az ajtót majd mögé sétálok.
- Nyugodtan- kicsit hátra fordul majd rámutat az egyik kézzel írott levélre.
- Ezt a levelezőtársam írta Franciaországból, Pierre-nek hívják, amire ráböktél abban a levélben mondja el megszületett a dédunokája- döbbenten fordul felém.
- Most csak hülyéskedsz. Tudsz franciául- mondja hangosabban.
- Egy velünk egykorú azon lenne kiakadva, hogy egy közel nyolcvan éves bácsival levelezem. De igen, tudok. Szüleim nyolc éves koromban oda költöztek, majd tizenkét évesen Angliába- kikerekednek a szemei.
- Azta- nézi tovább a falam. Rábök egy képre, hófehér textilruhába rúgok a fejem felé, miközben egy barna öv van rákötve derekamra.
- Akkor kaptam ezt az övet, immár Angliában, tizenhárom évesen. Kiskorom óta karatézom, és imádom. Az okleveleket mind azért kaptam mert helyezéseket nyertem el. A szekrény tetején vannak a kupáim- több se kell neki hátra lép pár lépést majd elvigyorodik.
- Ez több mind tíz- bólintok.
- Huszonhárom- kerek szemekkel néz rám.
- Öt éves korom óta űzöm ezt a sportot. Apa akarta így, és én az évek múlásával beleszerettem- tekintetét rám vezeti.
- Ő most hol van- engem néz, már nem a mögöttem lévő szekrényt, nem a fejem felett lévő díjakat, engem.
- Apa, ügynök. Folyamatosan utazik, sosincs egy helyen. Most épp azt várjuk hazajöjjön, és végre velünk legyen- fejem lesütöm a fájó emlékre. Alig volt velem, mindig dolgozott vagy bujkált. Nem kéne elmondanom neki, de most nyitott kártyákkal játszom. Lehet életemben most másodjára, de megteszem. Meg akarom köszönni neki azt amit értem tett, adott egy másik esélyt.
- Ha nehéz róla beszélned...- kezdi halkan.
- Nem- vágok szavába -, nem nehéz csak fájó- felnézek rá, kutakodó tekintetét pásztázva keserűen elmosolyodom.
- Ígérem nem mondom el senkinek- kisujjam felé nyújtom mire ő a sajátjával belekapaszkodik.
- Becsszó?
- Becsszó!

 

Köszönöm a segítséget KissOliviaa❤️