Ekvivalens

10.rész

A fájdalom amit a fizikai test érez, mindig elmúlik. A fájdalom amit a lélek érez, folyton visszatáncol gazdatesthez. A lelki és a testi fájdalom két külön érzett és tapasztalt érzés minden ember számára. Fájhat a fejed, és fájhat a lelked is egyszerre. Még az egyikre pirulát veszel be, a másikat alig tudod csitítani. Olyan éhes akár egy szörnyeteg, és annyira gyorsan felemészt, hogy észbe se kapsz mire végzett veled.

Élesen kifújom a levegőt, szemem izzik, és rettenetesen éget. Hófehér plafon pislog vissza rám. Hirtelen fordítom a fejem, és olyan hirtelen is hunyom be a szemeim. Hangosan felszisszenek, majd egész testemben valamiféle fáradtságot érzek. Csepeg az infúzió mellettem, valamiféle gépies hangok csippannak hol élesebben hol gyakrabban. A háttérből valamiféle halk zenét hallok, mechanika finom fújatásával karöltve ér hozzám a hang.

- Felébredt már- kérdi egy halk női hang, Natasha. A víz alól is felismerem ezt a hangot. 

- Steve ott van mellette- hallok egy nyugodt férfihangot. Ismerős dallama van a hangjának, ahogy beszél, a lassúság, hanglejtése olyan lehet akár Gandhi. Erőt veszek magamon és ismét kinyitom a szemeim.

- Fáj valamid- kérdi a szőke, név szerint Steve. A szék amin ül szorosan ágyam mellé van húzva. Fejem mellett lévő, kis fehér éjjeliszekrényre van téve bukósisakja. A távolban valamiféle nagyobb szürkés szerkezetet látok, zsinórok sokasága hullik le róla, vagy éppen csúszik fel rá. 

- Fáj a fejem- hangom elrebben hangszálaimból. Akár egy berekedt kakadu, olyan hanggal válaszolok. A férfi lábaimra vezeti tekintetét. Gondolkodás nélkül felülök.Amint megtettem ezt a merényletet, visszaesem a párnák közé. Forog a gyomrom, rettentően szédülök. Ismét behunyom a szemeim, majd tudatosan meg akarom mozdítani lábaim. Rettenetesen fáj minden egyes lélegzetvétel, olyan mintha ki akarnám préselni magamból a tüdőm. A szívem, és annak környéke fáj, ahogy végigsimítom mellkasomon a bőrt, érzékennyé vált. Halkan felszisszenek. Zsibbadó tenyereim végigfuttatom arcomon, fejemen semmiféle kötés nincs. Karom és nyakam is végigtapogatom, nem érzek rajta semmiféle plusz anyagot.Meg akarom mozdítani lábam, eddig nem vettem észre, nem érzem a lábaim. A tudat ami belemar elmémbe mozgásra késztet, nem törődve a rosszulléttel felülök.  Különféle nagyságú és vastagságú tűk állnak ki belőle, de nem érzem, hogy benne lennének. Nem veszíthetem el a lábaim. Nem tehetem ezt meg magammal, ekkora luxust nem élvezhetek.

- Jessica- kezdi halkan a mellettem ülő. Kék tekintetébe belenézve, még inkább magával ragad a pánik. 

- Meg fognak műteni- kérdem sopánkodva. Az eddigi alapzaj amit hallottam egyre inkább verdesni kezd, a szívritmusommal egyre inkább gyorsabbul.

- A lábaid- mondja még mindig ugyanazon a hangon.

- Nem érdekel Kapitány- kiáltok rá- , csak azt akarom tudni, hogy használhatom még őket- végigfolyik egy könnycsepp az arcomon.

- Még nem tudjuk- egyre vöröslő fejjel felnézek rá. A rosszullétemmel nem törődve, felállok. Kitépem magam az ágy fogságából. Jobb kezemből kihúzom a kanült, ballal lőni kezdek. A férfi utánam kap, de nem engedem meg neki, utolérjen. A sebességet amit a csípéskor kaptam, most azt használom. Nem érzem a lábaim, és rettentően szédülök. Oldalammal csattanok a földön, érzem ahogy megpördülök még párszor a hideg padlón. Ahogy szétnézek, az eddigi fehérség elmúlik, szürke minden. Egy műhelyben fekszem. Lábaimból a kis éles tárgyak szétszóródtak. Már nem Póknő jelmezemben vagyok. Egyetlen egy kép terül be agyamba, a szöszi öltöztetett át. Hátra fordulok, majd megfogom a fejem.

- Jessica- hallok egy ismerős hangot. Nem törődve a felkészülő reggelimmel, csuklómból hófehér hálót lövök. Ahogy felhúzom magam, úgy próbálok nemet mondani a reggeli müzlim újonnan látásához Mr Stark fehér ingén.