𝗡𝗲𝗺 é𝗿𝘁𝗲𝗺 (1) [Haikyuu!! ff]

°5°

Mivel már évvége volt, így nem nagyon foglalkoztam a többiekkel, csak próbáltam tartani magam, miközben a hátammögül érkeztek a kritikák, hogy mekkora egoista vagyok, és hasonlók. Egyszer viszont történt egy olyan eset, ami mellett már nem tudtam elmenni csukott fülekkel.

- Elmentem - köszöntem el, mikor végeztem az öltözőben az öltözéssel.

- Pff, attól fél, hogy az egójától nem vesszük észre - hallottam egy másodéves megjegyzését mire nagyot sóhajtva megfordultam.

- Most őszintén: ez mire jó? Így jobban alszotok, vagy mi? - kérdeztem széttárt karokkal, végleg feladva a dolgot.

- Nem, csak tudod belefáradtunk ebbe az egészbe. - csacsogta az egyik évfolyamtársam. - Lehet neked már fel sem tűnik, de te vagy az edző kis kedvence...

- "Nézzétek meg másfél év alatt mennyit fejlődött! Nektek is így kellene!" - imitálta a senseit a másik évfolyam társam. - Ezt hallgatjuk, mióta centerként bekerültél a kezdőbe.

- És már elegünk van belőle - vette át a szót az előző. - Most komolyan, miben vagy te jobb, mint mi? Abban, hogy nem bírsz megülni a seggeden, és mindig csak azt hajtogatod, hogy "gyorsabban! gyorsabban!"?

- Én csak próbálom feszegetni a határaimat - feleltem összeráncolt homlokkal, mivel nem teljesen erre a reakcióra számítottam.

- Vagy csak fitogtatod, hogy nincs egy feladó se, aki elég jó lenne neked. - mosolygott rám gúnyosan. - Ennyi erővel abba is hagyhatod a röplabdát, a végén még te leszel a legjobb játékos.

- Kezetfoghatnál a Királlyal, annak sem elég jó senki - nevettek fel a saját poénjukon(?)

- Hogy jön ő most ide? - értetlenkedtem. Ugyan olyan önző lennék, mint ő?

- Jajj, ne játszd az eszed - legyintett a picsogós. - Tudod te jól, hogy ugyan olyanok vagytok. De szerencsére elballagsz, és a többieknek már nem kell az edző példálozását hallgatniuk.

- Remélem nem tervezted folytatni a röplabdát, mivel bármilyen csapatba is mennél, úgy is megutálnának. - vette át a szót a másik, miközben lesajnálóan megveregette a vállam. Én csak a földet bámulva próbáltam felfogni amit mondanak, s bármennyire is akartam, nem tudtam meggyőzni magamat, hogy nincs igazuk.

- De hát ki tudja mit hoz még a jövő? - váltott kedvesebb hangnemre. - Lehet találsz valakit, aki képes gyorsabban feladni a labdát, minthogy odaérne hozzá - ecsetelte, miközben elsétált mellettem, s ahogy érzékeltem a többiek is elmentek.

Mármint, látni nem nagyon láttam már, mivel a könnyek elhomályosították a képet, és a fülemben dobogó vér sem segített, de annyi biztos, hogy mire elbőgtem magam, már senki sem volt ott. Nem gondoltam volna, hogy így éreznek, és az érveik is helytállónak bizonyultak, én még sem értettem. Elrontottam volna valamit? Baj, hogy röpizni szerettem volna? Baj, hogy erősebbé akartam válni? Egyszerűen nem tudtam rájönni, de ahogy visszagondoltam, nekik kellett igazat adnom. Lehet, hogy elhamarkodottan hoztam meg a döntést, és nem józan ésszel, de aznap úgy döntöttem, hogy parkolópályára teszem magam, a röpit illetően.

Így mikor jövőre már a Karasunoban kezdtem meg az évet, nem adtam be a jelentkezésem a röplbada klubba. Nem a nagy múltja miatt mentem oda, vagy mert annyira tetszettvolan, hanem mert ez volt az egyetlen iskola, ahova nem ment egyik volt ismerősöm sem. Nem akartam látni az arcukat, nem akartam tudni, hogy mit gondolnak, egyszerűen csak el akartam felejteni őket, s a tömegben elvegyülve lérettségizni, hogy aztán elhúzzak onnan messzire.

Az első nap átlagosan kezdődött. A tesitermeket messzire elkerültem, és azokat is, akik a röpicsaoatba kerestek tagokat. Összeszorult a gyomrom amikor meghallottam az invitálásukat, így lehajtott fejjel megpróbáltam minél előbb elslisszolni onnan. Szerencsére az osztályban senki sem beszélt róla, sőt, az emberek kifejezetten jófejnek bizonyultak. Mármint csak ránézésre, mivel a szociális skilljeim azóta sem fejlődtek, így hülye lettem volna velük beszélgetni. Inkább csak egyedül ülve hallgattam a beszélgetésüket, és élveztem, hogy nem én vagyok a középpontban.

Az órák után, mivel nem csatlakoztam semmilyen klubbhoz, elindultam hazafelé. A folyosón végigsétálva néhol kihallatszott a klubbfoglalkozásokat vezető tanárok hangja, de többnyire mindenhol csend honolt. Leérve az emeletről viszont kissé megtorpantam, mivel nem tudtam merre kellene menni. Több felé is vezetett az út, de nagyszerű memóriámnak hála, nem tudtam merre kell menni. Mivel rajtam kívül senki sem volt ott, így végül megindultam a legközelebbi kijárat felé, hátha kint könnyebb lesz tájékozódni. Pechemre ez csak egy átjáróhoz vezetett, ami egyenesen egy tornaterem ajtajához nyílt. Amint kiléptem rajta, és megpillantottam az ismerős helyet, egyből földbegyökereztek a lábaim. Élénken élt még az emlékeimben, az a bizonyos eset, és emiatt betegesen félni kezdtem a tornatermektől. Viszont miközben megfordultam, hogy lelépjek, hirtelen egy labda pattanása ütötte megafülemet. Abban a pillanatban összerezzentem, és úgy fordultam hátra, mintha egy gyilkos állna mögöttem. Hallagtóztam egy kicsit, s meghallottam egy cipőcsikorgását, ütemes három lépést, egy ütést, s végül a labda lepattanását. Egyből felismertem, hogy mi lehet ez, de nem mertem elhinni..

Magam sem tudom miért, vagy honnan jött a fura ötlet, de reszkető lábakkal megindultam az ajtó felé. Nyitva volt, csupán egy háló takarta, viszont onnan akkor is alig láttam be. Fogalmam sincs mit gondoltam, amikor hozzáértem a hideg fémajtóhoz, de már nem volt visszaút, így bekukkantottam rajta. S akit odabent láttam teljesen ledöbbentett.