𝗡𝗲𝗺 é𝗿𝘁𝗲𝗺 (1) [Haikyuu!! ff]

°17°

Nem meglepő módon, a tábor maradék idejében már nem hogy Hinatával nem, Kageyamával sem beszéltem. Nem úgy tűnt, mint aki megsértődött rám, egyszerűen csak... Elfogadta, hogy visszautasítottam. Én viszont azért figyelemmel követtem a meccseiket, az edzéseiket, s egyre inkább arra jutottam, hogy jól döntöttem. Hinatával egyre többet beszéltek, sőt - igaz, hogy csak Daichi utasítására, de edzéseken együtt is gyakoroltak. Ennek pedig az lett a vége, hogy az utolsó napokban Kags egyre többet adott fel neki, ezzel pedig több meccset nyertek meg, mint az azelőtti napokban. Igaz, hogy így is csak 3 győzelmük volt, de legalább élvezték a játékot.

Viszont én sem lazsáltam addig. Miután Kenmával gyakoroltam, és rájöttem, hogy végül is a dolog nagy része rajtam múlik, másik feladókkal is bepróbálkoztam. A Fukorodani feladója, Akaashi is adott fel nekem, akin érződött, hogy a mindig energikus kapitányhoz volt szokva, így jóval magadabb labdákat adott. A másik két csapat feladója is örömmel adott fel nekem, bár velük közel sem gyakoroltam annyit. Végül pedig Suga votl az, akivel a legtöbb időt töltöttem. Suga szintén egy teljesen más típusú feladó volt, mint a többiek. A feladásai ugyan kicsit bizonytalanok voltak, mindez csak azért volt, mert elsősorban mindig azt tartotta szem előtt, hogy én milyen feladásokat szeretnék. Ez megbocsáltható bűn volt, mivel így mégkönnyebben ment az egész.

Végül sajnos véget ért a tábor, és vissza kellett mennünk Miyangiba. A nyári szünet maradék részét is gyakorlással töltöttem, csak egyedül. Megnéztem rengeteg meccset, elemeztem az ütőket, utánuk olvastam és megpróbáltam fejben is rendbe rakni a dolgokat. Aztán elérkezett újra az iskola. Mivel Kageyamával már nem gyakoroltam, Sugát nem zaklathattam mindig, így kénytelen voltam valami új megoldást keresni.

S így jutottam el odáig, hogy csatlakozom a röplabda klubbhoz. Először rettentően féltem, rengeteget vívódtam is miatta, s sokszor éreztem úgy, hogy nem kellene megtennem. Viszont túlságosan szerettem a röpit ahhoz, hogy nélküle éljek, valamint már elhatároztam magam. A fejembe vettem, hogy ledöntöm a falaimat, így nem volt visszaút.

Meglepetésemre a röpicsapat nagyon jól fogadta a jelentkezésem. Féltem, hogy bele fogok rondítani az összeszokott csapatba, de sikerült hamar beilleszkednem. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, s mint kiderült, többen ismertek alsó-középből. A kezdtei szorongás és kellemetlen érzések után aztán hamar felvettem velük a ritmust, és ezzel felborítottam az addigi unalmas napjaimat. Reggeli futás edzés előtt, suliban alvás, délután edzés, ahol általában tovább maradtunk, aztán este közös kajálás hazafelé. Kitöltötte bennem az űrt, amit addig éreztem, és így egy darabig tökéletesen elvoltam. Jártunk edző meccsekre, versenyekre, és meglepetésemre sokan ismertek fel, mint a "Kétkezes lányt". Nem gondoltam volna, hogy ilyen hírnevem lesz, pusztán a furcsa reflexeim miatt.

Viszont aztán véget ért a bajnokság, mivel vesztettünk egy nagyon erős csapat ellen, odakint eléggé lehűlt az idő, nekem pedig iszonyatos hiányérzetem támadt. Természetesen folytattam a röpit, a feladómmal is nagyon jóba lettem, viszont még is hiányzott valami. Vagy inkább valaki. Kageyama.

Régen röpiztünk együtt, alig láttam a folyosón, mivel gondolom került, és a meccseire is csak hébe-hóba jártam el, mert ritkán értem rá. Először fel sem tűnt, de aztán egyre erősebb lett bennem a hiányérzete. A hétvégi röpizések, a kiakadása Hinata viselkedésére, a közös meccs nézések és kielemzések... Mind, mind eltűnt az életemből, mikor a táborban visszautasítottam. Visszagondolva tisztán láttam, hogy Kiyoko nem úgy értette, mikor a buszon beszélgettünk, nekem viszont még is egyre csak az járt a fejemben, hogy lehet, ez még is csak több, mint barátság. Szerettem vele lenni, röpizni, hallgatni ahogy a röpiről beszél, s mindezek mellett, amit a legjobban szerettem, az az ölelése volt. Ugyan csak kétszer érezhettem, szívesen éreztem volna többször is. Újra beszívni az illatát, belenézni azokba az áfonyakék szemekbe... Minden egyes alkalommal, mikor azon kaptam magam, hogy ilyenekről ábrándozok, kicsit nagyobbat dobbant a szívem. Fogalmam sem volt mi ez az érzés, de tudni akartam. És hogy ő is tudjon róla.

Egy borongós, esős napon éppen matekóráról csöngettek ki, mikor felébredtem. Az idő a hangulatomra is rányomta a bélyegét, mivel legszívesebben egész nap aludtam volna. Komótosan elpakoltam a cuccomat, majd kikászálódtam a padból, és az ajtó felé indultam. Az eredeti terv az volt, hogy lemegyek a büfébe valami ennivalóért, viszont félúton egy nem várt személy miatt kellett megtorpannom. Kageyama ment el az ajtó előtt ráérősen. Nem vett észre, nekem még is kikerekedtek a szemeim, mikor megláttam. Nem változott semmit, mióta utoljára találkoztunk. Most is ugyan azzal a kifejezéstelen arccal ballagott el, amiből semmit sem lehetett kiolvasni. Nem értettem magamat, miért lepődtem meg rajta ennyire, hisz természetes volt, hogy ott van, mivel oda járt.

A kezdeti sokk után hirtelen megemelkedett a pulzusom, és a lábaim maguktól mozdulva szaladtak az ajtóhoz. Kikukkantottam rajta, s még épp láttam, ahogy elindul lefelé a lépcsőn. Annyira szerettem volna vele újra beszélni, vagy csak egy percnél többig újra látni. Ott volt a lehetőségem nem szalaszthattam el. Féltem, sőt, egyenesen rettegtem tőle, hogy hogyan fog hozzám viszonyulni. Viszont erőt vettem magamon, elvégre ha a röpiben sikerült visszatérnem, akkor ez gyerekjáték lesz.