𝗡𝗲𝗺 é𝗿𝘁𝗲𝗺 (1) [Haikyuu!! ff]

°15°

- Leszállás!

Hiába jártam már Tokióban, most még is tejesen más volt. Nem családdal jöttem, hanem egy csapattal, és ráadásul négyszer annyian vártak minket. Kissé kellemetlenül éreztem magam, hogy mindenki lepacsizik az ismerőseivel, meg vált velük pár kedves szót, egyedül én ácsorgok a busztól nem messze, mint egy idióta.

- MICSOOODAAAA - kiabálta egy tarajos fiú rám mutogatva, miközben Noya és Tanaka jót szakadtak mellette. - Honnan szedtetek még egy ilyen gyönyörűséget?! - drámázott, én pedig csak fintorogva hátrébbléptem egyet, kifejezve a nemtetszésemet. Ezzel viszont sikeresen nekiütköztem valakinek.

- Oya oya, a Karasuno menedzsere? - nézett le rám egy fejete hajú srác, aki Nekomás melegítőben volt. Egyszerre ijedtem meg és fintorogtam tőle, mivel már akkor bűzlött a flörtös hanglejtése. Akkor tűnt csak fel, hogy a vigyorgó srác mellett még ott áll kettő másik, akik szintén elég ijesztően néztek ki, így nem túlzok, ha azt modnom, kicsit bepánikoltam.

- Oi, Hosiko gyere ide - kiáltott oda Kageyama a busz mellől, aki éppen a labdákat és egyéb sportszereket szedte ki. Hálásan indultam el felé, és még a dühös tekintete sem tudott visszatartani, mivel jobban féltem a többi sráctól mint tőle.

- Ijesztőek ezek a Toikóiak - jegyeztem meg halkan, mikor mellé érve vártam, hogy melyik táskákat kell elvigyem.

- Azok. Vigyázz velük, a Nekomások között sok a perverz - méregette a fekete hajút és taréjost szúrós szemekkel, miközben egy labdászsákot nyomott a kezembe.

- Nem terveztem összebarátkozni velük - nyugtattam meg, és megpróbáltam elnyomni a mosolyom az aggódó hangsúlyát hallva.

Miután sikeresen kipakoltunk a buszból, elmentünk elfoglalni a szobáinkat, és boldogan tapasztaltam, hogy a miénk külön emeleten van, mint a fiúké. Az mondjuk kissé zavart, hogy az összes lány menedzser egy szobában alszik, de hamar elengedtem, mivel mindannyian kedvesnek bizonyultak. Kiváltképp Yukie, a Fukorodani egyik menedzsere, akivel a kaja miatt hamar közös hangra találtunk.

Ezek után hamar el is kezdődtek a meccsek, ahol csak annyi volt a dolgom, hogy figyeltem a játékot, jegyzeteltem pár dolgot, meg hallgattam, ahogy Kiyoko mesél mindenfélét. Első ránézésre nem tűnt valami beszédesnek, de így, hogy jobban megismertem, kellemeset csalódtam. Amíg mindenki játszott mindenkivel legalább egyszer szépen el is ment a nap. Egy életnek tűnt amíg végeznek, viszont minden egyes pontért ugyan úgy izgultam. Lévén, hogy Hinata és Kageyama nem tudtak úgy összedolgozni, mint azelőtt, ráadásul a Tokiói csapatok fényévekkel erősebben voltak náluk, nem nyertek sok meccset. Viszont önmagukhoz képest így is nagyon jól teljesítettek a fiúk, így az edző megdicsérte őket.

A meccsek után a többi menedzserrel együtt elvittük a fiúk törölközőit a mosókonyhába, valamint összeszedtük a kulacsaikat, amiket szétdobáltak. Viszont még nem úgy tűntek, mint akik nagyon fáradtak, ugyan is még ott maradtak röpizni. Szívem szerint én is maradtam volna, de mivel a többi lány már ment vacsorázni, én meg nem akartam egyedül maradni, velük mentem. Meg aztán zavarni sem szerettem volna a fiúknak... Viszont miközben a suli épületéhez sétáltunk vissza a sötétben, léptek hangja ütötte meg a fülemet, így kérdőn hátra fordultam, kissé lemaradva a többiektől.

- Oi, Hosiko - rajzolódott ki előttem Kageyama alakja, amitől hirtelen el is felejtettem, hogy enni akartam menni. - Már mész is enni...? - Illetődött meg, mikor látta, hogy a többiek is a suli felé igyekeznek.

- Öhm... Nem feltétlen. Miért? - adtam meg a nem teljesen elutasító választ, mivel kíváncsi voltam, mit is akar.

- Csak, gondoltam röpizhetnénk... - felelte a sötétséget bámulva. Még véletlenül sem nézett rám, gondolom a kínos helyzet miatt, nekem valamiért még is nagyot dobbant  szívem, hogy gondolt rám.

- Benne vagyok - vágták rá a röpis reflekszeim, figyelmen kívűl hagyva a kételkedő gondolataimat, miszerint Kagsnak nem velem kellene gyakorolnia.

Mire észbe kaptam, már a tornateremben is voltunk, amiben csak pár másik csapatból való srác gyakorolt, akik előtt nem zavartattuk magunkat. Kageyama szokásosan feladta a labdát, amit én le is csaptam, és nem sokkal ezután, már tizedjére csináltuk újra. Egész testemet átjárta az adrenalin és az a mámorító érzés, ami a feladásai miatt keletkezett. Összefolytak a percek, a többi ember, és csak ketten voltunk a háló mellett. Aztán egy hang szakított ki ebből az állapotból, aminek sikerült rendet tennie a fejemben.

- Kageyamaaa, mikor adsz fel végre.... - kérdezte Hinata mit sem sejtve, a szokásos stílusában. Majd mikor megállt az ajtóban és a tekintetünk találkozott, megváltozott benne valami. Leolvadt az izgatott mosoly az arcáról, és kérdőn, meglepve, valamint kissé csalódottan fürkészett engem, és Kageyamát.

- Hm? - kérdezte Kags mit sem sejtve, aki úgy látszik nem hallotta, mit mondott.

- Csak... Suga-san üzente, hogy ők elmentek vacsorázni - hajtotta le a fejét, hogy ne lássa az elsötétült tekintetét, majd se szó, se beszéd sarkon fordult, és elment. Kageyama csak vállat vot, és kezébe véve a labdát, megkérdezte, hogy mehet-e még egy. Nekem viszont leesett, hogy Hinata miért ilyen, miért mondta azt amit, így a bűntudat megbénította a lábaim. Kageyama hivatalosan az ő feladója volt, vele kellett volna edzenie, hisz versenyeken is ők játszottak egy csapatban, nem pedig mi. Szerettem Kageyamával röpizni, de sajnos beigazolódott, amitől féltem. Elkövettem egy hibát, ami megbélyegezte a teljesítményét, s ezért rettentően haragudtam magamra. Eldöntöttem, hogy változtatnom kell ezen, még pedig sürgősen.