𝗡𝗲𝗺 é𝗿𝘁𝗲𝗺 (1) [Haikyuu!! ff]

°13°

Habár a nézőtér szélén ültem, így is egy élet volt, mire kikeveredtem a tömegből. Végigrohantam a fél csarnokon, hogy időben elérjem a csapatot, ami szerencsére sikerült. Lihegve megtorpantam a folyosó végén és végig néztem a Karasunosokat, ahogy letörve elsétálnak mellettem. Egyedül Sugának biccentettem oda, azt üzenve, hogy szép meccs volt, a többieket pedig csak szomorú tekintettel kísértem végig. Majd visszafordulva végre megláttam Kageyamát is. A többiektől kicsit lemaradva ballagott, lehajtott fejjel, így esélytelen volt elkapnom a tekintetét. A helyzet nagyon emlékeztetett az előző ilyen alkalomra, mikor kicsit összekaptunk, így nagyot nyelve próbáltam reménykedni benne, hogy nem fog ugyan az megint megtörténni.

Mivel észrevette, hogy előtte állok, ő is megállt, viszont nem volt hajlandó rámnézni. Riadtan fürkésztem a sötét tincseit, és fogalmam sem volt, hogy mit kellene most tennem. Tudtam, hogy a szavak semmit sem érnének, így a tetteimmel kell bizonyítanom. És akkor megértettem, hogy ő miért ölelt meg engem.

Hirtelen közelebb lépve átnyultam a kezei mellett, és közelebb húzva magam megöleltem. Mivel még mindig jóval magasabb volt nálam, a vállára nem tudtam feltenni a fejemet, így egyenesen a mellkasának döntöttem azt. Kivételesen nem volt kínos a szituáció részemről, mivel azt sem bántam volna, ha nem ölel vissza, csak érezze, hogy nincs egyedül. Ő viszont kiszakadva a melankóliából kezeit szintén felvezette a hátamra, majd olyan hirtelen húzott magához közelebb, hogyfel sem tudtam fogni. Kezeivel belemarkolt a pólómba, mintha az életéért kapaszkodna, és fejét egyenesen a vállamra hajtotta. Nem zavart, hogy a tincsei csikizik a nyakamat, hogy az illatától nem kapok levegőt, vagy éppen mindjárt összeesek, egyszerűen csak jól esett.

- Elrontottam - suttogta hirtelen közvetlen a fülem mellett, amitől először szívrohamot kaptam, majd összeszorult a szívem. Valahogy mindig nehezemre esett együtt érezni az emberekkel, mivel nem értetettem őket. Akkor viszont pontosan át tudtam érezni, amit Kageyama érzett, mivel már velem is előfordult hasonló, ráadásul a meccset is végig néztem.

- Láttam - nyögtem ki valamit, miközben szinte belepréselődöttem, mivel még közelebb húztam magamhoz.

- Azt hittem nem jöttél el - váltott hirtelen megtört hangnemből meglepettre. Erős hangulatingadozás, mit ne mondjak.

- Úgy ismersz? - nevettem el magam egy kicsit. Olyan abszurd volt a helyet, hogy pont Kageyama várt ennyire a meccsére, akivel sosem voltunk nagy barátok, aztán én vígasztaltam utána. Ráadásul megöleltem. És ő is engem. Hova fajul ez a világ?!

- Köszönöm - mondta egy kis szünet után, én viszont nem tudtam mire gondol.

- Mármint...? - távolodtam el tőle, mivel éreztem, hogy ő is fészkelődik, így szétváltunk. Csak tudnám, hogy ezt miért sajnáltam.

- Mármint... mindent - vont vállat kerülve a pillantásom. A tekintetéből eltűnt az a keserű koktél, már csak szomorúság csillogott benne, de az sem nagyon. Fura helyzet volt, így nem tudtam nagyon mit reagálni rá. Nem éreztem azt, hogy tettem volna bármi köszönetreméltót érte, de valahol még is jól esett. Sosem voltunk barátok, de úgy éreztem, hogy ideje ezen változtatni.

- Ez a barátok dolga... Vagy mi - mondtam valami nyálas szart, és feltartottam a kezem egy ökölpacsira, hogy mégse álljunk ott, mint a sületlenek. Kageyama megint csak meglepetten nézett rám, majd levezetve a tekintetét a kezemre szerényen elmosolyodott, és lepacsizott velem.

Vicces volt, hogy mióta megismerkedtünk, csak most lettünk úgy igazán barátok. Nem volt sem fura, sem kínos, sokkal inkább természetesnek tűnt. Mindig is féltem az emberekkel való barátkozástól, mivel béna voltam benne, és féltem, hogy csak beégetem magam. Viszont úgy látszik a röplabdának köszönhetően még is sikerült leküzdenem az ilyesfajta gátlásaimat, legalábbis Kageyamával szemben biztosan. Mivel vele továbbra is röpiztem, továbbra is vártam a feladásait, és biztos voltam benne, hogy jönni is fognak. Lehet, ha folytattam volna, és másokkal is megpróbáltam volna röpizni, még fejlődtek is volna a szociális skilljeim, de még nem éreztem magamat készen arra. Valamilyen érthetetlen okból kifolyólag Kagsal teljesen más volt, mint akárki mással. Kageyama teljesem más volt, mint akárki más. És ezért viselkedtem vele máshogy, mint akárki mással.

- Indulunk - hallottuk meg Hinata komor hangját, mire Kags tekintete is elsötétült. Visszaköltözött belé a meccs elvesztése miatti melankólia, amit meg is értettem. Hinata viszont sokkal mogorvábbnak és távolságtartóbbnak tűnt Kageyamával szemben, mint az várható lett volna. Végül úgy döntöttem, nem kérdezek rá, hisz egyből indult is tovább, így Kageyama is csendben battyogva indult meg utána. Újabb furcsaság volt, hogy nem együtt mentek, hanem mint két idegen. Ez szöget is ütött a fejemben, viszont várnom kellett vele, hogy feltehessem a kérdéseimet.