szegek a koporsódon ↠ hyunlix ✔

55.

Otthon olyan beszélgetésbe csöppentünk, amiről álmomban sem gondoltam, hogy éppen ebben a felállásban fog megtörténni, de akárhányszor pislogtam, mindannyiszor a valóságban találtam magam ― és nem mondhatom, hogy igazán bántam volna. Apa leültetett a kanapéra, és ő velem szemben telepedett le, míg anya egyszerűen eltűnt a gardróbszobában, és nekiállt vasalni. Valószínűleg érezte, ezt most kettőnknek kell megoldanunk, és ő nem segíthet, nem foglalhat álláspontot. Nem voltam ideges, még csak nem is feszengtem, noha azt hittem ― még hetekkel ezelőtt ―, hogy az leszek. Persze a fejemben teljesen más játszódott le már százszor: Apa és Anya, meg mellettem Bang Chan, amint lassanként előhozakodok a témával, amitől minden hozzánk hasonló tart. Ehelyett ott ültünk a kezdeti csendben, és egyikünk sem tudta, mégis miképpen kellene elindítani a beszélgetést, miközben én rajtad gondolkodtam. Aztán Apa megköszörülte a torkát, és rákérdezett. Ránk. Kettőnkre. A kapcsolatunkra, amely furcsa módon vett új irányt. Én pedig elmondtam egy csomó dolgot, végre megszabadultam előttük millió lelkemet nyomó tehertől. Talán megértett, talán nem ― mindenesetre csak bólintott, és a konyhába menet a vállamra tette a kezét. Az érintéséből nem áradt megvetés. Sokkal inkább tapasztaltam bátorító szorítást. Aznap este úgy mentem aludni, hogy megnyugodtam. A környezetem nem tagadott meg tőled és a világtól.