szegek a koporsódon ↠ hyunlix ✔

59.

A telefonhívás elnémult. Utolsó csipogás jelezte, hogy a vonal süket, és egyedül maradtunk a hatalmas, kavargó tömegben, melyből érdekes módon semmit sem érzékeltünk. Mindkettőnk arcán széles mosoly húzódott, szinte bolondul vigyorogtunk. Nem fogtuk fel teljesen, mi hangzott el az imént. Nem távolodtam el tőled. Akkor és ott úgy éreztem többé sosem tudnám már megtenni ― ezért még közelebb mozdultam. Automatikusan öleltem át a derekad, míg te a kezedet nyakamba akasztottad, és a bódult momentumban mindennél többet mondó csókot nyomtam az orrodra. Dobogott a szívem, valószínűleg a mellkasodon éreztél minden egyes ütemet, amikor a füledhez hajoltam, és elmondtam, ha létezik szerelem, biztos vagyok benne, most élem át először és utoljára; veled. Láttam a szemedbe szökő könnycseppeket, amelyek rögvest legördültek szeplőkkel pettyezett arcodon. Boldog erőtlenséggel bújtál az állam alá, s néha megremegő, gyönge tested árulta el: sírsz. Elfelejtettem, hogy milyen utat jártunk be ketten, miken mentünk keresztül. Félretettem a félelmet, melynek forrása én magam voltam, hiszen aggódtam, hogy a tetteim szögek lesznek a koporsódon ― azon az éjjelen szótlanul ígértem meg magunknak, hogy mindig együtt maradunk, és hogy úgy fogok hozzád ragaszkodni, akár a szegecsek a fához: élethosszon át.