Cursed - Átkozott /KTH/✔

15.

A hozzám legközelebb eső textileket próbáltam a vállamon lévő sebre nyomni, mert nem volt szándékomban elvérezni. Próbálkozásom azonban elég gyengének tűnt főleg, hogy a vérem gyorsan átitatta az anyagot. Éreztem, hogy szédülök és alig tudtam tartani magam. Erőtlenül feküdtem a nappali közepén. A kezem, amivel nyomtam a ruhát már erőtlenül nyúlt el mellettem. Nagyokat lélegeztem amivel próbáltam lenyugtatni magam, azonban mikor meghallottam mögöttem a morgást már a könnyeim is eleredtek. Felkészültem minden eshető égre, egy kivételével.

A bejárati ajtó hangosan csapódott a falnak, amit gyors léptek követtek, végül megláttam Őt.

- Elég! Hagyd abba! - kiabálta közben mögém nézett. Szemeivel gyilkolni lehetett volna, de mikor rám pillantott tekintete meglágyult és könnyeivel küszködve sietett hozzám. - Kicsim, annyira sajnálom! - emelt a karjai közé. - Én ezt nem így akartam! Kérlek ne haragudj rám!

- Tae... - hangom gyenge volt és már alig tudtam nyitva tartani a szemeimet.

- Hozd helyre! - kapta fel a fejét. - Gyógyítsd meg! - kiabált fölém.

- Véget akar vetni mindennek. - hallottam meg a szörny hangját.

- Nem érdekel! Nekem Ő kell!

- Tae... - szólaltam meg újra ahogy tenyerem az arcára tettem. Könnyei megállíthatatlanul folytak le az arcán, ami összeszorította a szívem. - Szeretlek. - suttogtam és egy gyenge mosolyra húztam a számat. Taehyung keserves zokogásba kezdett és a nyakamba bújt.

- Kérlek... kérlek ne hagyj itt. Maradj még velem, nem akarlak elengedni... - karjaival szorosabban ölelt magához, aztán pillanatokkal később csípős hideget éreztem magam mögött. - Nem! Nem viheted el! - emelte fel a fejét. - Azt mondtad, hogy én választok és én őt akarom! - hangja néha megremegett, de határozott maradt. - Kérlek ne vidd el... kérlek. - kezdett újra sírni. Vacogtam a hidegtől, ami aztán kezdett enyhülni, végül megszűnt.

- Meg kell pecsételned. - szólalt fel ismét a szörny.

- Bármit megteszek, csak segíts neki, könyörgöm! - ölelt magához ismét. Addig a pontig tudtam tartani magam, utána már csak a sötétség volt.
— o —
Óvatos simogatásra ébredtem. Lassan nyitottam ki a szemeimet és az első dolog amit megláttam az Tae volt. Mellettem feküdt és mikor észrevette, hogy őt figyelem egy mosolyra húzta ajkait.

- Szia picim. - dőlt előrébb és nyomott egy puszit a fejemre. - Hogy érzed magad? - döntötte homlokát az enyémnek. Még kába voltam ezért időbe telt, míg felfogtam, hogy nem érzek semmilyen fájdalmat. Fejem a karom irányába fordítottam, ahol a szörny belém mélyesztette a karmait, majd a vállamat vizsgáltam, de semmit nem találtam. Se egy karcolás, sem fájdalom.

- Mi történt? - néztem Taehyung-ra, akinek szemében félelmet láttam. Akkor először, őszintén.

- Kicsim, rosszat álmodtál. Mikor ideértem zokogtál és kiabáltál. - próbálkozott, de akkor már tudtam, hogy hazudik. Nem voltam mérges, sokkal inkább csalódott. Lehámoztam a testemet ölelő karjait magamról, hogy aztán lemásszak az ágyról. Az ablakhoz léptem ahonnan tökéletes rálátásom nyílt a városra, mely fényárban úszott. Tae rögtön utánam sietett és remegve fogta meg a kezem.

- Nem kell tovább megjátszani magad. - kezdtem, de rá sem néztem. - Tisztában vagyok azzal, hogy mi folyik itt, csak nem értem miért én? - pillantottam rá és kicsit sem rejtettem el az érzelmeimet.

- MiRah én...

- Nem Tae. Tudni akarom az igazat! - vágtam közbe. - Tudom, hogy ismered azt a valamit és már azt is tudom, hogy közöd van hozzá. Mond el, hogy mi folyik itt Tae. Kérlek, segíteni akarok. - fordultam felé és fogtam meg mindkét kezét. Könyörögve néztem a szemeibe, amik döbbenten pislogtak rám. Légzése szapora lett és kezdett nyugtalan lenni.

- Ez nem olyan dolog, amit csak úgy el lehet magyarázni. - rázta meg kissé a fejét.

- Nem is kell. - suttogtam, majd magamat is meglepve engedtem el a kezeit, helyeztem azokat az arcára, hogy közelebb húzzam magamhoz. Ajkaimat az övére nyomtam, ami először meglepte, de aztán kezeit a derekamra csúsztatta, hogy közelebb vonjon magához. Csókja érzéki volt és szenvedélyes egyszerre, mintha az lett volna az utolsó napunk együtt.

- Komolyan mondtad, hogy szeretsz? - kérdezte, ahogy zihálva vált el tőlem. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, melyben a remény apró szikrája csillant. Mosolyogva bólintottam.

- Szeretlek. - mondtam ismét. - Épp ezért fogom megtörni az átkodat.