Mikor tudod meg, hogy egy véget nem érő körforgásba kerültél?
Az első dolog, ami feltűnik, hogy semmi sincs úgy, ahogyan arra te emlékszel. A körülötted lévők, azonban mind ugyanazt mondják és ezért úgy érzed, hogy veled van a baj.
Az igazság azon...
Gondolkodás nélkül vetettem magam Taehyung elé, hogy minden porcikámmal őt védjem, mikor a démon megindult felé. Úgy voltam vele, nem számít velem mi történik, amíg neki nem esik baja. Életemben először voltam szerelmes olyannyira, képes voltam mindent feláldozni. A démon megtorpant ugyan, mikor a füzér ragyogni kezdett, én azonban előre léptem. Amíg rajtunk volt nem látott vagy hallott minket így arra gondoltam, hogy az a gyengéje. Talán a gyöngyök vagy a medál nem számított, a nyaka köré dobtam. A fény sokkal vakítóbb lett, körülöttem eltűnt Tae szobája, helyette egy hófehér helységben voltam velem szemben a sötét lénnyel, mely emberi alakban állt előttem és egy elismerő pillantással nézett vissza rám.
- Alábecsültelek. - kezdte karcos hangon. Nem válaszoltam, csak erősebben fogtam a füzért. - Nem mindennapi a kitartásod. Eddig egyetlen halandóval sem találkoztam, aki ennyire makacsul ragaszkodott volna valamihez.
- Csak törd meg Tae átkát!
- Te magad is megtehetted volna. - rántott vállat. - Csak át kellett volna venned az átkot, ezzel őt szabaddá téve.
- Akkor add át nekem! Hadd legyen ő szabad. - könyörögtem.
- Ezzel elkéstél. - döntötte öldalra a fejét. - Viszont van egy ajánlatom a számodra. - folytatta.
- Hallgatlak. - vágtam rá hezitálás nélkül.
- Megtöröm az átkot és Tae szabad lesz.
- Hol van a csapda?
- El kell döntened, hogy melyikőtök felejtsen.
- Mégis miről beszélsz?
- Két lehetőség van. Elveszíted minden emlékedet vele kapcsolatban és vissza térsz az átlagos hétköznapjaidba, viszont ő tudni fogja ki vagy és szenvedni fog. Vagy őt fosztom meg az emlékektől, így élheti tovább az életét sikeres idolként, viszont te tudni fogod mi történt. - szavai után erős szúrást éreztem a mellkasomban, hiszen egyik verzióban sincs boldog befejezés mert egy ismert idol szinte megközelíthetetlen. - Ketyeg az óra. - mutatott a csuklójára és lépett közelebb, de feltartottam a füzért, amitől hátrálni kezdett.
- Csak azért törnéd meg az átkot, mert a füzérnek nagyobb hatalma van nálad.
- Ne légy nevetséges! - nézett oldalra, amiből tudtam, igazam volt. Közben a körülöttünk lévő fehérség halványodni kezdett és meghallottam Tae kétségbe esett kiáltását, ahogy engem keres. Szemeim könnybe lábadtak, mikor megláttam őt a földön térdelve zokogni.
- Fájni fog? - kérdeztem, miközben le sem vettem a szemem Tae síró alakjáról.
- Enyhe fejfájás, mint minden módosítás után, de hamar elmúlik majd. - hallottam meg a hangját mögöttem. Felé fordultam, ő meg már emelte a kezeit a fejemhez.
- Neki. Fájni fog neki? - csorogtak le könnyeim az arcomon. A démon láthatóan össze zavarodott, de gyorsan rendezte a vonásait.
- Neked rosszabb lesz. - felelte röviden, majd ellépve mellettem Tae fölé magasodott. A fehérség megszűnt, Taehyung pedig felnézett. Tekintete rögtön megtalálta az enyémet, de még mielőtt bármit mondhatott volna, egy mosolyra húztam az ajkaimat.
- Szeretlek. - miután kiejtettem a legfontosabb és legnagyobb súllyal bíró szót amit csak lehet, Tae rögtön fel akart állni, de a démon kezét a homlokára tapasztva tartotta vissza. Szemei szinte vissza fordultak a szemgödrébe, szája tátva maradt, érzékeltetve ezzel, hogy fájdalmai vannak. Zokogtam, mert a démon megint hazudott és mert a döntésem miatt Tae-nak kellett szenvednie. Az egész alig tartott néhány pillanatig, utána eszméletét vesztette. Rohantam hozzá, tudni akartam, hogy milyen állapotban van és segítsek neki ha kell. Teste mellé térdeltem és az arcára simítottam. Magamhoz öleltem, adtam egy puszit az arcára, aztán néztem az ájult valóját.
- Indulnod kell. - kaptam meg az utolsó döfést. Könnyezve engedtem el Taehyung testét, hogy aztán még utoljára megcsókoljam. Remegő lábakkal álltam fel és fordultam a démonhoz. Alakja már nem emberi volt, akkor vettem csak észre, hogy már nincs kezemben a füzér. A lény hirtelen mozdult felém, éles karmai egyenesen az arcom felé közeledtek. Már semmi nem számított így csak lehunytam a szemem és hagytam, hogy elnyeljen a sötétség.
— o —
Arra riadtam, hogy az ajtó hatalmas puffanással nyílik ki, majd egy test érkezik a nyakig betakarózott mivoltomra.
- Ébredj már te lustaság! - ugrándozott rajtam vidáman a barátnőm HaNa. - Ma van a fan meet, te meg még mindig alszol?! - lökdösött tovább. Rögtön felültem és döbbenten néztem a lányra. - Most mi van? Miért nézel ilyen bambán? Öltözz már hallod? - kelt ki az ágyból és szedte össze pár ruhámat. - Ma vissza fogott dögösbe vágjuk magunkat. Nem szeretnénk, hogy rosszat gondoljanak rólunk, ugye? - kacsintott rám.
- Hova... hova is megyünk? - köszörültem meg a torkom, mert hirtelen nem találtam a hangom.
- Te lázas vagy? Ne mond, hogy elfelejtetted mert tuti megütlek! Pattanj és öltözz, mert nagy lesz a sor! - húzott fel és adta kezembe a ruháimat. A szobámban voltunk, minden ugyanúgy állt, semmi sem változott. Tehát a démon betartotta a szavát és minden visszatért a régi helyére.
Tíz perces szenvedés után végre elindultunk a buszhoz, ami elvitt minket és még vagy harminc másik lányt a meeting helyszínére. Ott kellett szembesülnöm vele, hogy mi bizony egy Bts fan meetingre mentünk. A bejáratnál rengetegen álltak sorban és már kezdtem megnyugodni, hogy nem jutunk be, így nem látom Taehyungot és nem fog fájni a szívem. Azonban tőlünk balra egy újabb bejáratot nyitottak meg, mi meg csak sodródtunk a sikítozó lányok hadával.
Húsz perc múlva már sorban álltunk, hogy mind hét sráctól aláírást szerezzünk. HaNa előttem állt és végig vonszolt magával. A srácok egymás mellett foglaltak helyet és bolondoztak a rajongókkal. A barátnőm hatalmas mosollyal az arcán telepedett az asztal elé, ahol J-jope várta az ezer wattos vigyorával. Azonban mikor rám került a sor csak makogni tudtam. Namjoon és Hoseok meg is jegyezték, hogy nem kell annyira izgulnom. Nem tudhatták, hogy én nem izgultam, én rettegtem. Féltem Tae elé kerülni, mert fogalmam sem volt miként fogad majd. Ő az asztal másik végén ült, így utolsóként köszöntött.
- Szia! - nézett rám nagy mosollyal, ami egy pillanatra az arcára fagyott. - Mi a neved? - kérdezte, ahogy kikereste a képét a kis könyvecskében, amit a barátnőm nyomott a kezembe.
- Mi.... MiRah. - nyögtem és féltem, hogy elsírom magam.
- MiRah... - meredt maga elé. - Nagyon szép neved van ám! - kacsintott. Egy mosolyt magamra erőltetve motyogtam el egy köszönöm-öt és nyúltam a könyv után. - Baj van? Rosszul vagy?
- Csak örülök, hogy itt lehetek. - hazudtam rögtön, közben elvettem a könyvet, de a kezem véletlenül az övéhez ért.
- Nem lehet.... - akadt meg, ahogy újra rám nézett. - Nem ismerjük egymást valahonnan? - egy újabb szúrás a szívembe, a lelkembe, az érzelmeimbe. Tényleg megtörtént.
- Nem, sajnálom. - hebegtem és már gyűltek a könnyeim. - Köszönöm, hogy eljöttetek. - hajoltam meg enyhén.
- Mi köszönjük, hogy itt voltatok. - felelte automatikusan. Mellkasomhoz szorítva az aláírt könyvet távolodtam el az asztaltól és sétáltam a barátnőmhöz. Még vissza néztem, de Tae már az utánam lévő lánnyal bolondozott. Nem tudtam vissza tartani a szemeimet maró könnyeket, így mielőtt hangosan felzokogtam volna elhagytam a termet és mindent, ami Rá emlékeztetett.
VÉGE
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
