Cursed - Átkozott /KTH/✔

Epilógus

Három hónap. Három keserves hónap telt el azóta, hogy utoljára láttam Taehyung-ot. Nem követtem a neten vagy a hírekben mi történik velük, nem hallgattam a zenéiket és nem mentem koncertre vagy fan meetingekre. Csupán HaNa elmondása alapján tudtam, hogy a srácok hol koncerteznek az országban, vagy külföldön. Néha oda figyeltem arra amit mondott, de legtöbbször elbambultam és arra a pár napra gondoltam, mikor Tae-val együtt voltunk. Hiába próbáltam elfejteni őt, egyszerűen nem ment. Túlságosan is szerettem ahhoz, hogy ne vegyek tudomást az érzéseimről.

- Már megint mi van?! - nyomkodta idegesen a telefonját HaNa a kávézóban, ahova beültünk az óráink után. - Itt azt írják, hogy a srácok furcsán viselkednek. - tapadt a készüléke kijelzőjére a lány. - Most vagy tényleg van valami, vagy megint kamu hír. - ivott bele az italába. Én komótosan kevergettem a teámat, ami már régen kihűlt. - Ezt nem hiszem el! - dőlt hátra a széken némi döbbenettel az arcán. Homlok ráncolva néztem fel rá, mert ritkán szokott sokkot kapni. - Látták Taehyungot egy lánnyal, aki állítólag a barátnője. - pillantott rám. Nagyot nyeltem, hogy visszafojtsam a sírásomat, mely erőteljesen kívánt feltörni belőlem. Taehyung megtalálta a lányt akit szeret, akivel boldog lehet. Nem kellene ennek örülnöm? Kellett volna, mégsem ment.

- Az jó... - nyögtem ki nehezen és néztem vissza a teámra. Ujjaimmal idegesen doboltam a lábamon, mikor megéreztem a szememben gyülekező sós cseppeket. - Rosszul érzem magam, haza megyek.

- Elkísérlek! - nyúlt a táskájáért.

- Maradj csak. Idd meg a kávéd, ne menjen kárba. - intettem le. Kifizettem a teám és gyalog indultam haza. Ki akartam szellőztetni a fejem megszabadulva minden negatív gondolattól, de folyton az járt a fejemben, amit HaNa mondott. Tae boldog. Csak ez az ami számít, hiszen az én döntésem volt, hogy mindent elfelejtsen. Magam elé helyeztem az ő érdekeit, ez pedig így volt rendjén. Csak ne fájt volna ez az egész annyira.

Fogalmam sincs mennyi ideig sétálgattam a kicsit sem kellemes időben, ugyanis bitang hideg volt. A telefonomon lévő órára néztem, ami délután négyet mutatott. Tudtam, hogy a szüleim még dolgoznak, így legalább istenesen kisírhatom a lelkem, míg egy kád meleg vízben áztatom magam. Már sötét volt, köszönhetően a téli évszaknak, mégis feltűnt, hogy két ismeretlen autó áll a házunkkal szemben, az út túloldalán. Rögtön eszembe jutottak a hülye sztorik, amiben fiatal, csinos lányokat rabolnak és adnak el maffia tagoknak. Én ugyan nem tartottam magam csinosnak, de attól még a szerveim jól jöhetnek bárkinek, szóval megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb a házban legyek, ahol még meleg is van. Már a kapunál jártam, mikor hallottam, hogy nyílik a járművek ajtaja, így hátra sem néztem.

- MiRah? - figyeltem fel a mély, rekedtes hangra. Annyira szerettem volna újra hallani, ahogy a nevemen szólít. - Te vagy az? Kérlek mond, hogy Te vagy. - hangja könyörgő volt, megtört és fáradt. Könnyeim a szemeimet mardosták, mégsem fordultam felé. Nem akartam még tovább szenvedni, nem akartam, hogy fájjon. - Nézz rám, kérlek. - folytatta közvetlen mögöttem. Meleg tenyerét a vállamra helyezte, hogy maga felé fordítson. Nem akartam, hogy sírni lásson mégis mikor állam alá nyúlt felemelve a fejem és tekintetünk találkozott, akkor már képtelen voltam vissza tartani a könnyeimet. Újra megérintett, újra a szemembe nézett, de nem úgy figyelt engem, mint egy rajongóját, hanem mint aki fontos számára. - Kérlek mond ki. Amit mondtál nekem mikor utoljára láttalak. - ajkai remegtek ahogy a szavakat lehelte. Kérdőn néztem rá és már nyitottam a számat, de közelebb lépett. - Azt az egyetlen szót. - suttogta szinte az ajkaimra. Teste melegséget árasztott, szemei csordultig voltak érzelemmel. - Mond ki... - csuklott el a hangja.

- Szeretlek. - mondtam remegve. Tae hangos zokogásban tört ki, ragadt meg a tarkómnál és csókolt szenvedélyesen. Testem olyan erővel csapódott az övének, hogy még a levegő is kipréselődött belőlem, így egy sírással keveredett nyögés szakadt fel a torkomból. Tae másik keze körém csavarodott és szorosan ölelt magához mint aki nem hiszi el, hogy a karjai közt tart. Csókunkat megszakítva puszilgatta végig az arcom, hogy aztán a nyakamba bújva öleljen. Még mindig hangosan sírt, nekem meg a szívem szakadt meg érte. Karjaimmal közre fogtam reszkető testét és hátát simogatva próbáltam megnyugtatni. - Annyira sajnálom! - nyögte sírása közben. - Miért csináltad? - emelte fel a fejét és helyezte mindkét tenyerét az arcomra. - Annyira buta vagy! Miért tetted ezt? Mennyit kellett szenvedned miattam? - csókolt meg újra, amit végre viszonoztam. Az érzés olyan mámorító volt, annyira bizsergető, nem számított a szél vagy a hideg. Csak őt éreztem, csak őt láttam.

- De honnan? - néztem a szemeibe. - Emlékszel?

- Álmodtam. Veled, ahogy előttem állsz sírva, keserves mosollyal és csak annyit mondasz 'szeretlek'. Mindig ezt álmodtam és már nem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy hiányzik valami, de nem emlékeztem rá mi az. Nagyon sokáig kerestelek, de végre itt vagyok és már tudom, hogy Te hiányoztál. Te és a szerelmed. - adott újra egy apró csókot. - Szeretlek. - mosolygott. - Kérlek ne tűnj el megint. Nem tudom hogyan bírtam ki idáig, főleg azután, hogy minden beugrott. Mindenre emlékszem és annyira szégyellem magam, ahogy viselkedtem veled a találkozón. Kérlek, Kicsim maradj velem. Nem tudom mihez kezdjek nélküled. - ölelt újra.

- De... de a rajongók...

- El fogják fogadni.

- A hírneved...

- Aki szeret, szeressen úgy, hogy boldog vagyok a lánnyal, akibe szerelmes vagyok.

- A munkád...

- Túl sokat aggódsz Kicsim. - kuncogott aprót, majd nagy levegőt vett, míg arcát a hajamba fúrta. - Annyira hiányoztál! - szipogott. Karjaival szinte össze roppantott, mégsem érdekelt. Újra érezni testének melegét, ölelését és csókjait minden fájdalommal felért.

- Szeretlek. - adtam egy puszit az arcára. Fejét felemelve pillantott rám. Szemében könnyek, de arcán nagy, őszinte mosoly húzódott.

- Szeretlek. - felelte és újból megcsókolt. - Most már nem hagyom, hogy eltűnj a szemem elől. Ha kell magamhoz láncollak, de nem megyek nélküled sehova! Szóval cuccolj picim.

- Miről beszélsz? - értetlenkedtem.

- Hozzám költözöl. Nem vagyok hajlandó egy percet sem külön tölteni tőled.

- De Tae... mi lesz a pletykákkal?

- Az így is van elég. - grimaszolt aprót. - Nem érdekel. Te ott leszel nekem és együtt megoldjuk. Oké? Nekem elég, ha velem vagy.

- Oké. - válaszoltam csendesen. Tae boldog arckifejezése láttán sokkal jobban éreztem magam. Már nem fájt a mellkasom és nem éreztem késztetést a sírásra. Nem érdekelt mit hoz majd a holnap vagy a többi nap. Nem érdekelt mennyi küzdelem vár ránk az életben, hiszen Tae szavai melegséggel árasztották el a bensőmet. Ott leszünk egymásnak bármi történjen. Tulajdonképpen hálás vagyok a démonnak, hiszen ha ő nincs soha nem ismerjük meg egymást. Ugyan nehezen indult a kapcsolatunk, mégis igazi szerelemmé nőtte ki magát az érzés, mely mindkettőnkben keletkezett.

A jövő pedig csakis rajtunk múlik, melyek elé reményekkel telve és bátran állok, hiszen ott lesz velem, akit mindennél jobban szeretek. Az egyetlen, az igazi Átkozott.