Cursed - Átkozott /KTH/✔

6.

Ébren voltam, de nem tudtam kinyitni a szemeimet. Nehéznek éreztem őket, akárcsak a testem minden egyes porcikáját. Azt éreztem, hogy a hátamon fekszek és egy könnyű pléddel voltam betakarva. A fejem már nem hasogatott de olyan volt, mintha ólomból lett volna. Kezemet a homlokomhoz emeltem és sóhajtottam. Lassan nyitottam ki a szemeimet, mert zavart a nappali fény és elsőnek a plafon köszönt rám, majd oldalra pillantottam ahol a fotelban ücsörgő Jungkook nyomkodta a telefonját. Talán játszott valamivel, mert néha grimaszra húzta a száját, majd egy kelletlen nyögéssel vetette hátra a fejét. Biztos veszített azt meg tudtam, hogy utálja. Hirtelen emelte vissza a fejét és rám nézett. Mikor észrevette, hogy nyitva vannak a szemeim egy kicsit közelebb hajolt, de némi hezitálás után felpattant és az ajtóhoz szaladt, hogy kinyissa.

- Hyung! - kiáltotta. Rögtön utána tompa csörgést hallottam, amit lábdobogás követett. Pár pillanattal később Taehyung szinte beesett az ajtón, majd lassan lépkedett felém mintha attól tartott volna, hogy elrepülök akár egy madár, ha megijesztik. Mire az ágyhoz ért szemeiben könnyek gyülekeztek, aztán feltérdelt az ágyra és óvatosan a karjaiba húzott. Halk zokogásba kezdett, ahogy arcával a nyakamba bújt és szorosan ölelt a meleget árasztó testéhez. Hiába kételkedtem minden egyes szavában, úgy éreztem, hogy meg kell őt nyugtatnom. Egyik kezemet a hátára simítottam, míg a másikkal a haját simogattam.

- Semmi baj, jól vagyok. - kezdtem csendesen közben láttam, hogy Jungkook elhagyja a szobát és becsukja az ajtót maga után.

- Azt hittem, hogy... hogy... - próbálkozott Tae, de nem tudta kimondani.

- Hé, nézz rám. - kezdtem eltolni magamtól, hogy a szemembe nézhessen. Arcát a könnyei áztatták, gyönyörû szemei vörösek voltak a sírástól, kezei pedig remegtek, ahogy engem tartott. - Jól vagyok.

- Hallottam, hogy szólítasz és betörtem az a rohadt ajtót miattad. - fogta tenyereibe az arcom. - Aztán azt kellett látnom, hogy a földön fekszel és nem mozogsz. - sírta el magát újra. - Annyira féltem, hogy elveszítelek. - adott egy apró csókot, majd újra magához ölelt. - Nem akarok nélküled maradni, nem akarok tőled távol lenni. Azt akarom, hogy velem maradj, mert csak veled vagyok teljes.

- Tae... - simogattam a fejét újra. Több perc kellett, hogy megnyugodjon addigra már mellettem feküdt. Pontosabban ő a hátán én meg a mellkasán. A kezét piszkáltam, míg ő a másikkal a gerincem mentén cirógatott, közben elszórtan puszikat nyomott a fejemre.

- Mi történt veled odabent? - kérdezte hirtelen. Hangjától megfeszültem, mert mélyebbnek hatott a szokásosnál és még a hideg is kirázott. Mivel már nem fájt a fejem annyira felültem és hátat fordítottam a srácnak. Hallottam, hogy mocorog majd megéreztem a kezeit a vállaimon.

- Miért hazudtál nekem? - kezdtem, ahelyett hogy válaszoltam volna neki.

- Miről beszélsz? - hangja enyhén megremegett.

- Hazudtál. - húzódtam el, hogy a kezei lecsússzanak a vállamról, majd felé fordultam. - Azt mondtad, hogy majdnem hat hónapja járunk. - válasz helyett bólintott. - Azt is mondtad, hogy szülinapomra kaptam a telefont. - ismét bólintást kaptam. - De az én születésnapom Novemberben van. Akkor hogy adhattad volna nekem? - a srác ajka megrándult, de igyekezett nyugodt maradni.

- Kicsim... tavaly kaptad tőlem. Akkor még nem voltunk egy pár, de barátok voltunk.

- Miért adtál volna egy barátnak egy telefont?

- Mert már akkor beléd voltam zúgva. - húzta egy apró mosolyra a száját és láthatóan elpirult. - De már mondtam, hogy mikor először megláttalak beléd szerettem. Annyira más voltál, annyira... tiszta. Te természetes szépség vagy és tündököltél a színpadon. Imádtam minden mozdulatodat és semmi másra nem tudtam gondolni utána, csakis rád. Kérdezd meg a fiúkat milyen voltam miután megismertelek. Folyton csak rólad áradoztam és számoltam vissza a perceket, hogy újra találkozhassak veled. Én voltam a legboldogabb ember, mikor igent mondtál a randira. - vigyorgott az ikonikus mosolyával. Annyira őszintének tűnt, hogy már rosszul éreztem magam az miatt, ahogy beszéltem vele és mert meggyanúsítottam.

- Sajnálom, ne haragudj rám. - temettem tenyerembe az arcom.

- Dehogy haragszok, kicsim! - ugrott rögtön mellém, hogy átöleljen. - Csak adj magadnak időt. A doki is megmondta, hogy nem szabad erőltetned. Lehet, hogy már holnap újra emlékezni fogsz és akkor minden újra a régi lesz! - ujjongott, de én már nem tudtam, hogy mi az igazság.