Hé, ez az Én tündérmesém! [Félbehagyva]

|33.rész|

-Minden megvan, Emily hercegnő?- kérdezte tőlem kedvesen a komornyik aki azért jött, hogy elvigye a csomagjaimat.

-Igen, köszönöm szépen.- mosolyogtam vissza hálásan.

-Amúgy pedig nem akarok udvariatlan lenni de...- nézett le az egyszál bőröndömre.- ...biztosan elég lesz ha csak egy bőröndöt visz?

Erre kínosan felnevettem, hiszen csak én tudom, hogy azaz egy bőröndöt is minek kellett. Vagy inkább miknek:
-Figyelmes hogy gondolt rám, de higyje el, hogy ennél több holmira nekem nincs szükségem.

A komornyik csak biccentett, majd egy könnyed mozdulattal felemelte a csomagomat. Egyszerűen elképesztő hogy milyen erősek a királyi alkalmazottak, bár lehet ezt is csak azért mondom, mert én számítok inkább gyengébbnek.

|□|

Minden készenált lent, éppen csak az utolsó holmikat pakolják fel. Még mindig nem fogtam fel hogy én most komolyan az akadémiára készülök menni, és hogy sikerült eljutnom idáig. A kezem már most remeg az idegességtől, amin úgy próbálok segíteni, hogy összekulcsolom az ujjaimat. Akaratlanul is beharapom az ajkamat amikor végre a csomagom felkerült a kocsi tetejére, és lelkiekben már készítettem fel magam hogy beszálljak.

-Hugom!- hallottam meg egy jól ismert hangot mögülem.

Megfordultam, és Charlotte-t láttam ahogy kihúzott háttal, és széles vigyorral tart felém, miközben kicsit felemeli a szoknyáját. Előszőr meg is lepődtem hogy miért nem rohan le szokásához híven, de gyorsan levágtam a szitut amikor megpillantottam mögötte apámat is. Amikor odaért Charlotte hozám szorosan átkarolt, és elérzékenyült hangon újra megszólalt:
-Szinte el sem hiszem hogy 3 hónapig nem láthatlak... Már most összeszorul a szívem, ha csak rágondolok.

-3 hónap?- kérdeztem meglepődve.

-Így van.- lépett elém apám is.- Csak 3 havonta jöhetsz haza, akkor is 1 hétre.

Oh... erről nem is tudtam... Legközelebb több könyvet kell magammal vinnem.

Erre Charlotte jobban megszorította a ruhámat:
-Mit fogok kezdeni ennyi ideig nélküled?..

Erre rideg szemeimet a szőke fejbúbjára emeltem, majd elkezdtem egy bő 3 másodpercig így figyelni. Az eddig magam mellett lévő kezeimet lassan a hátára csúsztattam, és viszonoztam szorítását:
-Ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy jól fogsz boldogulni nélkülem is.

Egy 5 perc után már a kocsiba készültem beszálni, ügyelve arra, hogy ne lépjek rá a szoknyámra ennek hála.

-Emily.

Apám hangjára meglepetten hátranéztem. Kicsit furcsa a nevemet az ő szájából hallani még mindig.

-Légy óvatos.- erőltetett egy szerény vigyort az arcára.

Erre mosoly kúszott az ajkaimra nekem is, és lágyat bólintottam:
-Ön is, apám.

-És ne felejtsd el nekem megírni ha kirúgtak. Küldök érted egy kocsit.- fejezte be, a szokásos rideg arckifejezésével.

Kínosan elkezdtem nevetni, nem is vártam mást az apámtól. Kegyetlen és egyenes, mint mindig..

A kocsi ajtaja lassan becsukódott, így csak a kis ablakán tudtam egy utolsó pillantást vetni a családomra. Charlotte könnyekkel a szemeiben integetett nekem, míg apám csak szigorúan összefonta a kezeit a mellkasa előtt. Egy pillanatra megcsapott a szomorúság, hogy itt kell hagynom a családom, de ez pont ilyen hamar el is illant a következő gondolatommal.

Ők amúgy se a te családod.

Sajnos ez igaz, és ez ellen nem tudok mit tenni. Nem én vagyok az az Emily akit ők családtaguknak tekintenek, én csak egy betolakodó vagyok. De ez nem is baj. Mert nekem se szándékom a rokonaimnak tekinteni őket. Ahogy senki mást.

|□|

Az ébresztett fel, hogy hirtelen megállt a kocsi. Ennek hála meglepetten ki is pattantak szemeim, és majdnem kiejtettem a kezemben pihenő tankönyvemet. Úgylátszik bealudtam a hosszú út alatt, miközben pedig tanulni akartam volna... Elhúztam kíváncsian a sötétítő függönyöket az ablakon, és akaratlanul is elnyíltak az ajkaim a látványtól.

-Megérkeztünk, Hercegnő!- szólt előre a kocsis.

Nem tudtam mit reagálni, mert még mindig el voltam ámulva. Csak az zökkentett ki, amikor egy szolgáló kinyitotta nekem az ajtót, és nyújtotta a kezét hogy lesegítsen. Pislogtam párat, majd egy hálás mosollyal megfogtam a kezét miközben még mindig az épületet néztem.

Teljesen úgy nézett ki mint a törikönyves paloták, bár természetesen kevesebb dísszel és toronnyal. Inkább úgy írnám le a felépítését mint egy hivatalnak, csak persze ötször nagyobban. Fehér, vagy inkább sárgás falai voltak, királykék tetővel, és visszafogott díszítéssel, ami tökéletesen passzolt a stílusához. Természetesen még csak a Kastély közelébe se érhetett, de látszik rajta, hogy az ország egyik legjobb akadémiája.

Egy szolgáló kísért be a nagy kapun ami egy mégnagyobb előkertbe vezetett a bejárat előtt. Ő is vitte a csomaogomat, miközben a kocsi az út szélén várt. A legszebb része a zöld előkertnek a hatalmas márvány szökőkútja volt, tetején egy olvasó fiú szoborral. Már csak ebből lehet tudni, hogy egy fiú iskola, ahova én most lányként fogok belépni..

Végül áthaladtunk az elegáns kerten, egyenesen a barna ajtós bejárathoz, aranyozott kilincsel. A szolgáló ki is nyitotta előttem, amit én izzadó tenyerekkel figyeltem. Dübörgő szívvel néztem végig ahol kinyílik előttem az ajtó, ami elválaszt attól, hogy teljesen átírjam Emily történetét.
Mostmár nincs visszaút..

|□|

Huh, na meg is volnék~ Olyan jó érzés hogy itt a hétvége, és egyben furcsa is hogy mostantól csak ennek a két napnak fogok élni.. 😅

XOXO: Tunci123