Hé, ez az Én tündérmesém! [Félbehagyva]

|51.rész|

"-Milyen önző nőszemély...- nézett le fagyos szemeivel a lábainál heverő nőre, akinek rövid szőke tincsei a szemébe omlottak, így eltakarva könnyektől csillogó szempárját.

Nem értettem a helyzetet, csupán csak értetlenül bámultam le rá, ahogy remegő kezeivel igyekszik megtartani a felsőtestét, nehogy leérjen a feje a piszkos földre. A mindig tökéletes, ízléses ruhája most be volt borítva kosszal, így a krémszínű szoknyája szinte már barnává vált az esés helyén. Felnéztem kíváncsi szemeimmel az én kezemet szorító fiúra, akinek arca teljesen elkomorodott, a szokásos barátságos mosolyának nyoma sem volt. Helyette csak a tiszta gyűlölet szikrázott méregzöld szemeiben, miközben a földön heverő nőre nézett megvetően.

-Miért ütötted meg anyut?- kérdeztem meg, hogy tudjam a számomra érthetetlen kérdésre a választ.- Helga azt mondta, hogy nem szabad kezet emelni a lányokra.

Megrezzent, majd lassan lehajtotta a fejét az én magasságomba, hogy rendesen beletudjon nézni a szemeimbe. Ugyanolyan komor volt az arckifejezése mint előtte, csupán azzal a különbséggel, hogy a szemeiben nem a nő tükröződött vissza, hanem én. Egy pár pillanatig még csak nézett a zavaros tekintetembe, majd összehúzta a szemeit undorodva:
-Helga neked nem tanította meg azt hogy ez nem vonatkozik az ilyen hulladékokra?

-Hulladék?- kérdeztem vissza megszeppenve, majd újra a földön heverő nőre néztem, aki még jobban elkezdett remegni.- Anyu... hulladék?

Ám erre a kérdésemre már nem jött válasz. Csupán csak némán szorítottam jéghideg kezét, miközben igyekeztem összerakni magamban a dolgokat.

"Ha egy ember boldog, mosolyog. Ha egy ember szomorú, sír."-ezt tanította meg nekem anyu. Akkor anyu... Mégis miért sírsz, ha közben boldog vagy?"

>◇<

Szótlanul battyogtam a folyósón, miközben a bal kezemben még mindig az aranyozott masnis rózsát szorongattam. Aki elment mellettem, végigkövetett a szemeivel amig csak tudott, mig végül teljesen el nem kapta rólam a tekintetét. A szemeim szinte üresek voltak és úgy sétálgattam mint egy élő-halott, annyira elmerültem a gondolataimba. Még az sem érdekelt, hogy eredetileg a könyvtárba tartottam volna, szükségem volt egy körre hogy kilevegőztessem a fejemet.

-Wow, szóval ő az komolyan?- szólt a barátjához hitetlenkedve egy nálam eggyel felettébb járó srác.- A híresen rideg Emily hercegnő? Azt hittem csak pletyka volt az ideiratkozása, annyira hihetetlen volt...

-Komolyan most jöttél rá erre? Ennek már több mint fél éve! Szerintem te voltál az utolsó ember aki nem találkozott vele..- válaszolta halkan a mellette álló srác.

-Ah, fogd már be... Tudod hogy engem nem érdekelnek az ilyesmik... Amúgy is, mégis miért van a kezében egy rózsacsokor? Van már egy jegyese?

-Te tényleg lassan kapcsolsz...- vágta hozzá mélyet sóhajtva.- Erről én is csak ma hallottam, de nem tud senki arról hogy el van-e már jegyezve. Valószínűleg egy udvarló. Biztos közel áll hozzá, ha még mindig nála van a csokor. Bár őszintén ha engem kérdezel, nem igazán értem hogy mégis milyen ember az, aki pont Neki udvarolna...

-Ah... Ez logikus.- néz vissza rám újra a kíváncsiskodó fiú.- Mégis, ez nem magyarázza meg hogy mégis mit keres egy kékrózsa a hajában.