Hé, ez az Én tündérmesém! [Félbehagyva]

|44.rész|

Még mindig a sokk hatása alatt voltam, így csak egy szó nélkül bámultam kikerekedett szemekkel a visitozó nőre, aki már a falat kaparta, csakhogy távolabb kerülhessen tőlünk. Az egészben igazából a legmegdöbbentőbb a Herceg higgadt mosolya volt, amivel még mindig édesanyját nézte. Éreztem hogy keze hátamon pihen, majd egy lépéssel közelebb jött hozzám, ezzel is megsértve a személyes tér fogalmát. Bár az arcom emiatt egy pillanatig felvette a halványrózsaszín színét, de ez nem tartott sokáig, mivel realizáltam a szituációt amiben vagyok. A Herceg mondta, hogy ne lepődjek meg de ez még engem is enyhén szólva is ledöbbentett.

Normál esettben nem vagyok meglepve a váratlan fordulatok miatt amiket átélek, mivel én teremtettem meg mindent, beleértve minden karaktert is. Ahogy én megírtam a Herceg háttértörténetét... várjunk csak... milyen háttértörténet? Most belegondolva csak Charlotte-ét írtam meg mivel ő a főszereplő, és a Hercegért azért nem, mert ő csak azért van, hogy támogassa a főszereplőt és erősítse. Ezért is... egy szót sem írtam róla. De ez nem azt kéne jelentenie, hogy a Herceg múltja nem is létezne? Ha logikusak vagyunk, így már érthető, hogy mégis miért kreált magának ez a világ magának egy saját történetet. Mivel egy embernek a valóságban nem kéne úgy léteznie, hogy nincs semmijen háttérsztorija. Ez csak az elképzelt világokban létezik. Viszont akkor mégis hogyan... keletkezett meg mindez? Hogy csinált magának a történet egy új háttérsztorit?

Akárhogy is nézem ez szinte képtelenség. Ha a fantáziámra hagyatkozom akkor kicsit az életrekelt történet érzésem van, de mivel ez most a valóság, így ez elképzelhetetlen. Ha csak nem köthető ez össze azzal a feltételes személlyel, aki a halálomból rángatott vissza. A gyöngyvirág illatú fiú.

Hamar észbekaptam, hogy elkalandoztak a gondolataim, miközben épp benne vagyok valami közepébe. Felnéztem aggódó szemekkel a Hercegre, aki még mindig megtudta őrizni a hidegvérét, még ezekután is. Végül a beletörődésem jeleként sóhajtottam, hogy nem keresek logikát ebbe a lehetetlen helyzetbe:
-Éltesse az Úr, Felség! Nagyon örülök hogy találkozhatok Önnel, az én nevem Emily Abigale Nalson. De kérem csak hívjon Emilynek.

A nő erre elhallgatott és rámnézett azokkal az őrűlt szemeivel. Mélybarna szemei egyenesen az enyéimbe bámultak, miközben arca egyre sápadtabbá vált. A teste remegett, de egyáltalán nem úgy, mint ezelőtt, sokkal inkább a felismeréstől. Ettől kicsit elbátorodtam, és kicsit megremegtem. Az agyam esze-veszettül kattogott, hogy megoldást találjon ebbe a reakció változásba.

Ha a Hercegre néz akkor láthatólag fél. Sőt, retteg. De mivel nem tudom a körülményeket, így azt se tudom, hogy miért lett ilyen hisztérikus rohama már csak a látványától is. Trauma? Megfélemlítes? Agymosás? Őrület? Mi oka lenne félnie a saját fiától? Viszont az is feltűnt hogy amikor én beszéltem hozzá a viselkedése megváltozott. Nem érzem azt a kényelmetlen levegőt már, sokkal inkább nyugtalanítóvá vált. Úgy érzem, hogy felismert. Csak azt nem értem honnan, mivel ezerszázalék, hogy most látjuk egymást először. Lehet csak emlékeztetem valakire, végülis az a leglogikusabb. Már csak azt kell kiderítenem hogy ez a felismerés negatív vagy pozitív irányú.

Hirtelen úgy látszott mintha mondani akart volna valamit, bár eddig csak motyogott valami érthetetlen. Erre egyből felfigyeltem, és kíváncsian előre döntöttem a fejem enyhén.

-Sa...ha....- hallottam meg ahogy ezt dadogja.- Sa-Sarah...

-Sarah?- kérdeztem vissza döbbenten.

Bár választ nem kaphattam, mivel újra elkezdett sikoltozni miközben a szemeit takarta erősen. Erre a Herceg se tudta fent tartania a mosolyát, így egyből odahajolt hozzám:
-Sarah nem az édesanyád?!

Válaszul csak aprót bólintottam, miközben még mindig a kétségbeesett nőt néztem.

-Ho-Honnan ismeri Anyám a tiedet?- faggatott tovább.

-Őszintén... fogalmam sincs...

Egyre több furcsa dolog történik mostanság velem, kezdve azzal a szőke fiúval az akadémián, majd mikor egy ismeretlen megmentett és most ez a váratlan fordulat... Sötétebb dolgok vannak a háttérben mint arra számítottam.

Annyi mindent akarnék kérdezni a Királynőtől, de látva a heves reakcióját nem hinném hogy ezeket most kéne feltennem. Attól tartok több kérdéssel távozok mint válasszal.

-Mennünk kéne szerintem...- mondtam higgadt hangon a mellettem álló férfinak.- Úgy látom jobb, ha most nem zavarjuk fel az édesanyját a jelenlétemmel.

Mem szólt semmit, csak egy pár néma másodperc után az anyjára nézett, majd kedvesen elmosolyodott:
-Látom szüksége van még egy kis pihenésre, Anyám. Köszönöm, hogy szakított ránk időt.

Kinyitotta a vasajtót némán, majd komoran kilépett rajta. Én is elindultam utána, ám még visszafordultam, hogy egy utolsó pillantást vessek a nőre, akinek a sikolyai keserves zokogásba váltottak át. Fájdalmasan eltorzult az arcom a látványától, de minden szó helyett csak lassan meghajoltam, majd becsuktam a nyikorgó ajtót.

|□|

Wahhh megint kihagytam egy részt! ;-; Nagyon nagyon nagyon sajnálom, de egyre kevesebb időm van sajnos ahogy telik az idő. QwQ Ez csak természetesen átmeneti, de nagyon lefoglal a tanulás, így muszáj voltam a minőség érdekében arra az elhatározásra jutni, hogy megint változtatok a posztolási napokon... Sajnos muszáj vagyok a heti kettőből egyet faragni, ami a legjobb ha a csütörtök marad... Nagyon rosszul érzem magam emiatt higyjétek el, de nem akarom összecsapni a könyvet főleg nem egy ilyen fontos résznél!

XOXO: Tunci123