Hé, ez az Én tündérmesém! [Félbehagyva]

|56.rész|

A terem továbbra is néma volt, egyedül csak a zavaróan éles tekintetek ölték az eddig is gyatra hangulatot. A zavart köszönésemet senki nem viszonozta, amitől csak még kellemetlenebbül éreztem magamat. Orcáimat égő pír borította be, de ajkaimon a kényszerített mosoly nem hagyott alább. Kézfejeimet zavartan egymásra csúsztattam magam előtt illedelmesen, majd elegáns léptekkel folytattam utamat le a lépcsőn. Úgy a fokok közepén törte meg a némaságot egy kellemes, ám de határozott hang, amiben látatlanban is értettem, hogy tulajdonosuk ajkain hasonló kellemetlen mosoly ült:
-Szép napot Önnek is, Lady Emily.

Kényelmetlen tekintetem felvezettem az illető arcára, akinek méregzöld szemei is engem pásztáztak. Ezt a kontaktust szinte azonnal megtörtem szégyenlősen, és helyette apám érzelmeit akartam kiolvasni, amivel nem volt nehéz dolgom. Szemöldökei mély ráncot képeztek homlokán, amitől korához képest fiatalabb arca egy pillanat alatt több lett pár évvel. Szája széle néha megrándult, amiből tudtam, hogy magában már átírta párszor a nekem szegezett mondandóját. Ideges volt, de egyben elég okos is, hogy ne adjon neki hangot. Tudtam hogy haragudik rám, azonban okát nem értettem, mert pár napja még ő mondta nekem hogyha úgy kívánom, egészen nyugodtan ejthetem ezt a találkát. De nem akartam vitába szállni, ha egyszer az égkék szemei ilyen vészjóslóan meredtek rám. Tudatában apám higgadt és kimért természetével ez a tekintet csak még ijesztőbbé vált. Mivel a férfi jelenleg nem tudott megszólalni a vendég érdekében, így a szót Charlotte vette át egy elképesztően higgadt mosollyal enyhén festett ajkain.

-Nahát, Húgom! Látom te is megérkeztél.- kezdte, majd tiszta kék szemeit rám emelte.- Kicsit már aggódtunk, hogy történt-e veled valami hogy ennyit késel.

A szavai elegánsak voltak, hangzásuk lágy, azonban jelentésük szemrehányó. Szemeimet azonnal összébb szűkítettem, majd már komoly arckifejezéssel válaszoltam neki, egy hasonló modorral:
-Elnézést kérek, nem számítottam hogy a vendég már itt legyen. Engem egy szolgáló sem értesített felőle.

A szavaim után egyből kaptak egy szúrós pillantást a cselédek, akik látszólag azt teljesen figyelmen kívül hagyták. Mikor leértem a lépcsősor aljára, megálltam a Herceg előtt 3 méterre, majd egy átlagos pukedlivel leszegeztem a fejemet. A sötétszőke férfi tekintete szinte égetett, amitől csak még ingerültebbé váltam.

-Mélységesen megtisztel a látogatása, Herceg.- vetettem oda egy rideg hangnemben.

-Ugyan, enyém a szerencse.- hajolt meg ő is kissé, ajkain egy tökéletes mosollyal.

Mikor felemeltem a fejemet, tekintetem újra találkozott az övével, ami az előzőnél sokkal mélyebb volt. Talán mert közelebb voltunk, talán mert mindkettőnk éppen felegyenesedett, de ez a szemkontaktus szorosabb volt, és hosszabb. Azonban megint én szakítottam ezt meg, arcomon egy halvány pírrel, és egy szerény haraggal. Felálltam, és mintha mi sem történt volna, elnéztünk mint két idegen. Én Charlotte mellé szegődtem, aki eddig az apám és a Herceg mögött sétált, és egy komor kifejezéssel felnéztem rá. Arcán mint mindig, egy gyöngéd, tökéletes kifejezés pihent, amiben volt valami kis érettség is. Ajkai szelíden fel voltak húzva a sarkainál, míg szemei higgadtan néztek az enyéimbe, amik mögöttes érzelmeit egy átlagos ember nem tudta volna leolvasni. Egy pillanatig még bámultam jeges tekintettel, de szinte azonnal felvettem én is azt a kellemes maszkot amit ő viselt. Csupán annyi különbséggel hogy az enyém vékonyabb volt.

|□|

A kert ma is gyönyörű volt, szépségben vetekedett azzal a nappal, mikor Charlottéval teáztunk benne. A szél langyos volt, ami hozta magával a virágok kevert illatát. A szemeimet elégedetten vezettem végig a tarka növényeken, és csak még boldogabbá váltam azzal a döntésemmel hogy elszakadok a többiektől. Még vacsora előtt felajánlotta Charlotte hogy körbe vezeti a Herceget a kastélyban, és mivel én egy pillanatig se maradok szívesen kettesben apámmal, így egy fordulónál lemaradtam. Vagy más szavakkal elszöktem, de nem szívesen gondolok így rá...