A lány /Befejezett/

Kín (38)

Ott volt. Megtalált. Mérges volt. Figyelt. És nem volt egyedül. Nem. Volt. Egyedül.

Draco szemszöge:

Az eltelt idő kegyetlen volt. Nem tudtuk Perselussal megtalálni Elenát. Bárhol kerestük, egyezerűen nem akadtunk a nyomára. Mikor megtudtam hogy Potteréket elfogták, a szívem félig örült, és volt dühös. Féltem hogy Elena is köztük van. De nem...Nem tudták hogy hova ment. Senki nem làtta. Az összes halálfaló őt és Pottert kereste. Annyiszor lettek megkínozva, ahányszor nélkülük jöttek vissza.

Tanulmányoztam a Főnixeket. Itt láttam megemlítve mellékesen Magyarországot. Azonnal szóltam Perselusnak akivel rögvest útnak indultunk. Hopponáltunk valami sikátorba. Azonnal Elena erejét kezdtük el keresni. Erősen is éreztük, de jó messze volt. Kerülgetni kellett a furcsa nyelven beszélő embereket. Perselussal nem adtuk fel, és elszántan kerestük tovább. A fővárosba érve egy bazilika felé vezetett az utunk. Elena városnézésre jött ide? Nem hinném hogy elmenekülne. Nem vall rá.

Az árnyékban húzódtunk meg. Végigpáztáztuk az egész teret, de rengeteg ember volt ott. Nem tudom mennyi idő elteltével észrevettem az ismerős sötét színű hajzuhatagot. Amint ráemeltem a tekintetemet meg is éreztem a belőle áradó mágiát. Annyi időt töltöttem mellette, hogy bárhol felismerném. Csodálatos vol. Csinosan volt felöltözve. Nevetett. Jó volt nézni. Bár zavart, hogy az arca fáradságot, és szemvedést tükrözött. Vajon mit csinálhatott eddig? Mosolyogva figyeltem, de hamar le is fagyott az arcomról. Az egyik túrista épp kitakarta az Elenával beszélgető embert. Egy nála kicsit idősebb, valószínűleg idevaló férfi volt. Beszélgettek, nevetgéltek. Jól érezték magukat. Hosszasan néztem őt, ahogy Perselus is. Ő is a fáradt, és szenvedésről tanúskodó arcát nézte.

Sok idő elteltével, mikor a tömeget páztázta, végre valahàra sikerült minket észrevennie a mosoly az arcára fagyott, és azonnal elhalgatott. Rengeteg érzelem suhant át egyszerre az arcán. Az enyém a féltést tûkrözte. Sikerült végre megtalálnunk. Ennyi idő után megtaláltuk, és jól van. Oda akarok menni és elűzni mellőle azt a fiút. Hogy merészel rànézni Elenára?

Dühösen fújtatva indulok el feléjük, nyomomban az ideges Perselussal. Elena felpattan, mond valamit a fiúnak, majd futásnak ered. Utána megyünk, és egy zsákutcában találjuk meg.

-Mit akartok halálfalók?-nem tagadom, szíven ütött a mondata. Nem csak engem. Perselust is. Most végre elmondjuk neki az igazat.

-Beszélni veled.-hallom Perselus erőtlen hangját.

Perselus bele volt betegedve abba, hogy nem találtuk a lányát. Igen...Bármennyire is furcsa, a lányaként kezdte el szeretni. Már nem csak egy feladat volt a számára, amit Lilyre tekintettel el kellett végeznie. Nem...Sokkal több lett neki Elena. Nem Lilyt, vagy màst látott benne. Félretudta helyezni a múltat, és hogy Potter lánya. Engedte neki, hogy megpillantsa az igazi Perselust. Nem fordított hátat neki, mikor megtudta sötét múltját. Kiállt mellette, és szerette. Apjaként kezelte. Ez hatalmas dolog volt Perselusnak, aki kezdte megkedvelni a lányt. Végül-sok-sok idő után-lányaként tudott rá nézni. Mind a kettejüknek szükségük volt egymásra. El nem tudom képzelni, hogy most mit élnek át.

-Nem akarok semmit sem hallani.-akad ki.-Mennyetek el innen. Ez a hely nem nektek való.-morog.

-Kérlek.-lépek egyet felé.-Azt hittük...

-Mit? Mit hittetek?-fojtja belém a szót.-Azt gondoltátok, hogy örülni fogok nektek?-akad ki. A csendben visszhangot vert a hangja.-Elárultatok.

Sarkon pördült, majd eltűnt. Ott állrunk örülve annak, hogy láttuk, és dühösen azért, mert hagytuk elmenni. Ki tudja merre lehet? Mit csinál vajon? Jól van? Annyira féltem...