A Harmadik Kapitány || Bucky Barnes and Avengers Fanfiction ||

10. fejezet - Te jó ember vagy a szíved mélyén

8 órával később

/Rebecca szemszöge/

Amikor felébredtem, már nem a gépen, hanem két kar között találtam magam. Bucky fogott engem.

- Bucky, szólhattál volna, hogy megérkeztünk, ez nekem eléggé kellemetlen helyzet.... 

- Annyira békésen szuszogtál, hogy nem akartalak felkelteni - mosolygott rám.

Bementünk az épületbe, a labor felé vettük az irányt. Egy férfi bent dolgozott. Gondolom ő Banner... A férfi meglátott minket, és üdvözölt.

- Üdv! - majd rám nézett - Bruce Banner vagyok - kezet ráztunk. Annyira nyugodtnak tűnik, mi lehet ennek a titka?.... 

- Stephanie Rebecca Coldham, örülök, hogy megismerhetem - mosolyogtam.

- Bruce, kellene nekünk néhány segédeszköz, ugyanis Rebeccának súlyos sérülései vannak - mondta Natasha Brucenak.

- Rendben, máris hozom, de az a gond, hogy én nem érek rá, megtudjátok oldani? - kérdezte Banner.

- Persze, megoldom - válaszolt Steve.

- Rendben - majd elrohant az eszközökért. Megkaptuk őket. 

A többiek a nappaliba, Steve és én egy másik, orvosi szobába vettük az irányt. Leültem az ágyra. Steve megnézte a sebeimet, majd felnézett.

- Becca, ez nem a te napod.... - mondta elhúzva a száját.

- Ennyire súlyos a helyzet? - kérdeztem aggódva.

- Aha. Az arcodon lévőt elég fertőtleníteni, de a hasadon és a lábadon be is kell varrni - mondta, majd elővette a hozzávalókat. Én rémülten néztem rá, amit észre is vett.

- Lehet, hogy fájni fog, de ha ezt megtesszük, akkor már csak jobb lesz - mondta egy bíztató mosollyal az arcán. 

- Hááát jóó.... ha te mondod.... - mondtam bizonytalanul.

Fertőtlenítette a sebet a hasamon. Összeszorítottam az öklömet és a fogaimat, de még így sem bírtam ki.

- Áú! - jött ki egy kisebb kiáltás a számon.

- Bocsi.

- Nem kell sajnálni, folytasd.

Az összevarrás nem is volt vészes. Kezelte az arcomat is. Egyszer szisszentem csak fel, aztán már nem is fájt. Míg ő kezelt, kérdezett tőlem.

- Hány éves is vagy? - törte meg a csendet a Kapitány.

- Mennyi vagyok a hibernálást leszámítva vagy mennyi vagyok valójában?

- Az utóbbi.

- 86 - feleltem kérdésére.

- Mikor is születtél? - kérdezte elgondolkodva.

- 1938. augusztus 23-án, te?

- Én 1918. július 4-én.

-Azta..... Téged is hibernáltak? - néztem rá kíváncsian.

- Majdnem. Én jégbe voltam zárva és aludtam, miután a második világháborúban egy bombával az északi sarkkörnél lezuhantam. 70 év múlva bukkantak rám.

- Te egy igazi hős vagy akkor.... én is mentettem meg pár embert... azt hiszem....

- Hogyan történt?

- Igazából csak egy lángoló épületre, sikolyokra, kiáltásokra és arra emlékszem, hogy a Hydra megtalált - húztam el a számat - Itt vesztettem el a karomat - mutattam a fémvégtagra.