A Harmadik Kapitány || Bucky Barnes and Avengers Fanfiction ||

20. fejezet - Váratlan békekötés

Nem tudtam semmit sem mondani a meglepettségtől és a pániktól. Mindketten támadóállásban készültünk a harcra. Steve is csak hüledezett.  

- Tony? - kérdezte Steve. 

- Nem harcolni jöttem. Kibékülni. Mi van? Elfáradtunk, Kapitány? - léptek egymáshoz közelebb. 

- Csak hosszú napunk volt - válaszolt Steve. Én nem bíztam Starkban. Még mindig támadásra kész voltam. 

- De most tényleg, nem akarok újabb csatát - vallotta be Tony, majd rám nézett és megforgatta a szemét - Istenem, kölyök, megőrítesz, nem akarlak kinyiffantani! 

Még mindig álltam ugyanúgy, de egy kicsit lazítottam. Steve is rám pillantott. 

- Rebecca, nyugi - szavaira leengedtem kezeimet és néztem őket. 

- Tényleg vérbeli Barnes - jegyezte meg Tony. 

- Hogy találtál meg? - kérdezte Steve. 

- Mielőtt eltávolítottátok a chipet a kis Barnes nyakából, bemértük, és ennyi a sztori - csapta össze tenyereit - Akkor? Van vagy nincs béke? - nyújtotta kezét. 

Steve egy ideig gondolkodott, de elfogadta. 

- Szerintem menjünk mindannyian pihenni, mert a kiscsajnak már bőröndök vannak a szemei alatt - mutatott rám Stark. 

- És a többiek? - kérdeztem lemerevedve. 

- Kik? 

- A barátai. A Pókember, a betörők, meg a többi.... 

- Ja. Ők még nem értek ide - mondta Tony - És inkább tegezz, nem vagyok annyira öreg.  

Felmentünk a szobáinkba, Tonynak is kerítettek egyet, bár hezitálva, de megtették. 

Ledőltem ágyamba, de most nem tudtam aludni, csak forgolódtam. Ezt csináltam fél órán át, majd meguntam és idegesen felkeltem. 

- Na jól van! - morogtam magamban. 

Átöltöztem edzőruhába és visszamentem a terembe. 

Elkezdtem gyakorolni néhány gyors ütést, rúgást a zsákon. Már belefáradtam a rúgásokba, ezért csak simán ütöttem, amilyen erővel tudtam. 

Hirtelen emlékek villantak be a szemeim előtt..... 

- Kicsim, mi lelt téged? - kérdezte apu, miközben sebekkel tarkított arcomat vizsgálta. 

- Csak a szokásos - hajtottam le fejemet. 

- Mindjárt jövök, maradj itt! - elrohant a konyhába. 

- Hova is mehetnék most? - suttogtam magamnak. 

Egy perc múlva visszatért. 

- A fenébe! Itthon nincs kötszer, ezért el kell mennünk a katonasághoz - magyarázta. 

- Egy átlagos orvos nem elég?

- Túl messze van. Ezek nem túl szép sebek, Becky. 

- Mióta szépek a sebek? - kacagtam fel, mire ő is ezt tette. Hát persze, hét évesen nyilván szó szerint értelmezetem a dolgokat. 

Elmentünk az említett helyszínre. Nagyon menő dolog volt látni katonákat. Én is az akartam lenni, de apu szerint a nőket nem engedték frontra. Pedig én feláldoztam volna az életemet a hazámért. Ezt gondoltam akkor......