A Harmadik Kapitány || Bucky Barnes and Avengers Fanfiction ||

18. fejezet - Ellenségből barát

Romos volt az a ház, de mégis úgy éreztem, hogy meg kell néznem.

Beléptem a romok közé. Körbenéztem, belül még megmaradt az arany díszítés és néhány bútor. Ahhoz képest, hogy egy roncs a hely, még szép.   

Hirtelen rossz előérzetem támadt. Mintha valaki figyelt volna. Körül néztem, de nem láttam semmit és senkit. Kiengedtem a benntartott levegőt.

Már indultam kifelé, amikor lépteket hallottam meg a hátam mögül. Megfordultam, de az a valaki lefogta kezeimet és a számat is.

- Ne sikíts - mondta az a valaki - Nem foglak bántani - nagyon ismerős volt a hangja.

Lassan elengedett és megfordultam. A Fekete Párduccal álltam szemben. Levette álarcát.

- Maga? - léptem lassan hátra - Hagyjon békén, kérem....

- Nem akarlak megölni - fogta meg gyengéden csuklómat - Segíteni jöttem.

- Honnan tudta, hogy itt vagyok?

- Nem tudtam, csak hazajöttem, és megláttalak. Eszembe jutott a Fehér Farkas és azt gondoltam, hogy te is olyan vagy, mint ő, ami nem meglepő. Tehát neked is kell egy kis segítség.

- Fehér Farkas? - néztem értetlenül.

- Barnes őrmester Wakandai fedőneve, mint neked Fekete Farkas, és szintén nem rendkívüli a hasonlóság a két név között - magyarázta T'Challa.

- Biztos, hogy nem akar bántani vagy csak el akarja nyerni a bizalmamat és kiiktatni? - kérdeztem szűk szemekkel.

- Biztos, hogy nem akarlak bántani, a szavamat adom - nézett bele mélyen tengerkék szemeimbe, amivel úgyszintén apámra ütöttem - Visszakísérhetlek?

- Aha, azt hiszem - néztem még mindig kétesen.

- Amúgy sem kérdés volt - közölte - És ne nézz így rám, mert én, mint király, nem hazudok neked - mosolygott.

- Csak, tudja, én nem tudom, hogy kiben bízzak, és mit higgyek - néztem le, majd elindultunk. Ő vígaszképpen megsimogatta hátamat, amitől egy kicsit megijedtem, és csöndben sétáltunk a palota irányába.

Már sötétedett. Nem voltunk messze az úticéltól, amikor megszólalt.

- Kövess engem! - utasított.

Azt gondoltam átvert, és most végleg leszámol velem, de nem ez történt. Követtem őt, vándoroltunk tíz percen át, amikor újra megszólalt.

- Csukd be a szemed! - nem tudom, mit akart tenni, vagy éppen mit akart mutatni, de tettem, amire megkért.

Megfogta az alkaromat és húzott maga után, de lassan, nehogy valaminek nekimenjek.

- Most már kinyithatod.

Nem hittem el, amit láttam. Annyira gyönyörű volt. Annyira magával ragadó volt, lélegzetelállító. Annyi szót tudtam volna még mondani, hogy még holnap is folytathattam volna. amit láttam, az egy gyönyörű mező volt, éjszakai égbolttal. Azt hittem káprázik a szemem.

- Ez.....ez..... - nem tudtam semmit sem mondani, elállt a lélegzetem.

- Gyönyörű, nem igaz? - nézte az eget.

- Enyhe kifejezés - suttogtam magam elé.

A király elindult egy fához, amin fekete párducok ültek. Én nem mertem odamenni, féltem a vadállatoktól, legalábbis, ha élőben látom őket és nem választ el tőlük semmilyen fal, meg ilyesmi.