Menny és pokol határán (Befejezett)

14. fejezet - Bukott lány

El aludhattam mivel a szobában ébredtem fel. Hallottam, hogy a démonok beszélgetnek kint az új fogjokról. Pontosabban Rafael-ről, a testvéreimről és apámról beszéltek. Eljöttek értem, kockáztatva a saját életüket. Nem akartam el hinni így hát elindultam az ajtó felé. Le nyomtam a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Be volt zárva. Nem tudtam, hogy miért, de egy biztos: látni akartam őket. Vártam egy jó ideig, de Baal nem jött. Meglepett, de ekkor hirtelen kint az udvaron nagy hangzavar lett. Oda siettem az ablakhoz és ahogy kinéztem rajta meg láttam, hogy mire készül Baal. Egyáltalán nem akartam, hogy bajuk essen így még próbáltam az ablakot kinyitni. Szerencsém volt, ahogy ki nyitottam csak egyszerűen leugrottam. Nagy meglepetést okoztam mindenkinek, de főként Baal-nak.
- Mit keresel ide kint? - mordult fel Baal.
- Nem engedem, hogy bátsd őket, Baal! - felemelt hanggal válaszoltam.
Láttam, hogy nem tetszett neki ahogy válaszoltam, de a tekintetem kezdett dühösebb lenni keverve az aggodalommal. Egy kis ideig egymást néztük próbálva a másikat lebeszélni a tekintetekkel, de végül Rafael törte meg.
- Mi lenne ha inkább el engednél minket? - mondta nyugodtan.
- Elengedni? - el mosolyodott - Előbb falnálak fel, minthogy szabad légy.
- Ugyan, csak a szád nagy Baal. - vágott közbe apám, de erre már igen be dühödött Baal és az idő elkezdett meg változni.
Be sötétedett, a fekete felhők között villámok cikáztak szinte nagy sebességgel. A forró levegő is szinte dermesztő hideggé vált. Fázni kezdtem. Baal egyre jobban mutatta, hogy mire is képes lehet még, de végül meg szólaltam újra.
- Baal, kérlek elég. - dideregve mondta, de nem igen figyelt rám - Baal! - rá kiabáltam, de ez legalább hatásos volt és felém fordult.
- Ne kiabálj velem! - mordult rám.
- Akkor kérlek, hagyd abba... - már szinte a szárnyaimmal próbáltam melegem tartani magam, de kevés sikerrel.
Egy kis ideig végig mért Baal, majd lassan abba maradt a vihar és újra a nap melegített minket. Csak egy pillanatra látszott a szemén, hogy nem akart nekem rosszat. Végül csak vissza zárta őket a cellájukba engem pedig a szobába vitetett. Most már nem csak az ajtót zárták be, hanem az ablakot is. Kicsit el szomorodtam, hogy valamennyire még mindig fogoly vagyok, de hamar fel figyeltem a zár kattanására. Baal jött be az ajtón kicsit mérgesen, de próbált gyengéd is lenni.
- Nem véletlen zártam be az ajtód, Leila. - kezdett bele a beszélgetésbe - Gondoltam, hogy meg akarsz majd akadályozni...
- Ha megölöd őket... Hogyan várnád el tőlem, hogy szeresselek? - tettem fel a kérdést neki - Lehet, hogy bezártál, de az ablakon keresztül még látok... A saját családom halálát nem akarom... Még olyantól sem aki szeret engem... - el fordítottam a fejem.
Baal kicsit elkezdett gondolkodni azon, hogy vajon mi lehet jó nekem, de közben ő is élvezhetné. Nem jutott sokra mivel teljesen egymás ellentétje vagyunk. Lassan le ült mellém.
- Túlságosan is... Nehéz lemondani arról amit szeretsz... - mondta Baal.
- Inkább itt az a baj, hogy teljesen más fajból valóak vagyunk. - rá néztem - Biztos, hogy ez jó ötlet? Hogy... Te és én? Te szeretsz ölni, én nem szeretem a holtakat... Csak a baj lenne belőle nem pedig... Kapcsolat. - kicsit szomorúan, de az igazat mondtam és ezt Baal is be látta.
A rövid beszélgetés után ki ment. Elég sokáig nem jelent meg a szobámban, de valahogy én sem akartam ki menni onnan. Nem sokkal később az egyik démon jött be, meg ragadta a karom majd a többiekhez zárva egy ketrecben vittek el minket. Nem értettem, hogy mi történik, hogy miért visznek el minket és hova. Nem is kellett sokáig gondolkozni azon, hogy hová is akarnak vinni minket mivel a határnál hagytak ott. Ahogy elmentek apámék ki nyitották a ketrecet és magukkal rántva vittek haza. Annyira... Érthetetlen volt ez az egész. A fiúkat egyáltalán nem érdekelte, hogy miért engedett el minket, csak haza akartak menni. Nem is kellett sok hamar vissza értünk Deles-be és otthon mindenki engem faggatott, hogy mit akart tőlem Baal. Annyi kérdést tettek fel, annyi mindenen járt az eszem, hogy szinte sírva menekültem a régi szobámban és teljesen be zárkóztam. Nem akartam semmi mást mint egyedül lenni. Egy ideig még az ajtómat csapkodták, míg végül időt kezdtek hagyni nekem, hogy meg nyugodjak. Borzasztóan nehéz volt az este elaludni. Annyi rossz jelent meg előttem ahogy le csuktam a szemem, hogy szinte már féltem aludni. Végül egy kis zene dobozt vettem elő aminek igazán kellemes dallama volt. Kiskoromban mindig erre a kis dallamra aludtam el ha féltem. És most is így volt. Meg nyugtatott és álomba szenderített. (A dallamot a képet balra húzva lehet meg hallgatni.)