Menny és pokol határán (Befejezett)

6. fejezet - Fejvadászok

Késő estére járt már az idő. Arra ébredtem, hogy nagyon hideg volt a szobában. Lassan fel ültem és szét néztem. A terasz ajtónál a függönyök lassan mozogtak. Fel kelltem és oda sétáltam, óvatosan ki néztem, de senki sehol. Becsuktam az ajtót és vissza feküdtem. Aligha telt el fél óra és újra hűvös levegő jelent meg a szobában. Újra fel ültem, de ekkor... Egy sötét alakot láttam meg a függönyök mögött, csak a szemei világítottak. Sikítani szerettem volna, de ehelyett csak át mentem a fiúkhoz akik meglepetten néztek rám.
- Leila, mi a baj? - kérdezte Arman.
- Van valaki... A szobában... - nagyon is féltem és ezt egyáltalán nem rejtettem el.
- Biztos vagy benne? Nem lehet, hogy csak álmodtál? - érdeklődött Rafael.
- Fél órával ezelőtt csuktam be a terasz ajtót mert nyitva volt. Újra kinyílt és egy alakot láttam és világított a szeme... - ahogy ezeket mondtam végül néhányan át jöttek.
Az ajtó nyitva maradt, de semmi nyoma nem volt annak, hogy lett is volna itt bárki. Végül elfogadtam a tényt, hogy lehet csak beképzeltem a dolgot, hamár amúgy is veszélyes helyen vagyunk. Nagy nehezen vissza aludtam, de nem tudtam elfelejteni a furcsa alakot.

Másnap reggel Rafael ébresztett fel, de nem is akár hogy. Le feküdt mellém és úgy szólongatott. Mikor először meg láttam, hogy van valaki mellettem most már sikolyba törtem ki.
- Hé, nyugi csak én vagyok! - mondta Rafael.
- Te hülye barom! - hirtelen meg ütöttem, de elég erősen és közben az ajtó ki nyílt.
- Mi történt, Leila? - kérdezték a fiúk, de mikor meg látták a helyzetet már tudták.
- Arról volt szó, hogy fel ébreszted, nem pedig a frászt hozod rád... - vágta rá mérgesen Arman.
- Nem gondoltam volna, hogy így fog reagálni. - dünnyögte Rafael.
- Most, hogy ébren vagyok... Ki mehetnétek... - lassan, de végül ki mentek.
Elmentem egy kellemes zuhanyt venni és próbáltam meg nyugodni. Egy kis idő elteltével ahogy ki jöttem, a terasz felé néztem. Az este jutott eszembe, hogy mi is történt akkor, vagyis inkább mit is láttam. Lassan ki mentem, elképesztő volt a kilátás. Most már tényleg bele törődtem abba, hogy be képzeltem, egészen addig míg hirtelen a semmiből, pont a fejem mellett fúródott bele a falba egy nyílvessző. A halál vize vert le és csak meredten álltam. Egy kis idő után fordultam a nyílvessző felé amin volt egy cetli. Lassan le vettem a papírt róla, a vessző hirtelen csak eltűnt. Nagyon féltem, majd végül ki bontottam, hogy el tudjam olvasni.

"Mindegyikőtök jobban tenné ha elmenne innen mielőtt komolyabb bajok nem lesznek. Tudunk a titkotokról, és hogy miért vagytok itt. Ez az egy figyelmeztetést kapjátok és ez az egy esélyetek van arra, hogy vissza menjetek a kis boldog világotokba.
Fejvadászok"

Ijesztő volt olvasni a fenyegető, de ugyan akkor figyelmeztető levelet. Nem is haboztam meg mutatni a fiúknak. Ott álltunk, nem tudtuk mi legyen. Most már én sem tudtam, hogy a saját életünket mentsük vagy apáért menjünk. Túl közel voltunk ahhoz, hogy kiszabadítsuk és most egy nagy veszély fenyegetett minket. Valamit tenni kellett és közben jól választani.
- Remek... Akkor az este nem beképzelte Leila az alakot... - jegyezte meg Rafael.
- A francba is... Ezek túl jók...
- De most már nem mehetünk el csak úgy. Pár épületnyire van már Arthur. Cselekedjünk most és húzzunk el innen vele. - vágta rá Rafael egyik embere.
- Terv nélkül csak mi is csapdába esünk. Ha ki akarjuk szabadítani Arthur-t... Valakinek a csali szerepét kellene játszania... - mondta kicsit bizonytalanul Arman.
- A legjobbért egy rosszat? Az már gyilkosság Arman. - vágta rá Eric.
- Itt az a kérdés, hogy ki mennyit ér... - szólaltam meg végül.
- Mire akarsz kilyukadni, Leila? - érdeklődve néztek rám.
- Ha csak a fejvadászok tudnak rólunk, akkor még simán ki tudjuk szabadítani apát, csak itt a gond az, hogy királyi sereg őrzi.
- Vagyis az a Belial... Leila, ez őrültség. - idegesen vágta rá Luc.
- Ha úgy megyünk oda, hogy nem gyanakszanak ránk akkor talán... Simán el tudnánk jönni. És akkor márcsak a vadászokra kell figyelni. - Sokáig gondolkoztak, de végül ebbe bele mentek.
Külön időben mentünk a palota felé. Először én mentem és szerencsémre Belial szívesen látott, úgy tűnt érdeklem őt, csak nehogy meg tudja, hogy angyal vagyok. Nagyon sokáig vele voltam kettesben, és már már kezdtem kicsit aggódni, de végül meg szólalt az a hang amire vártam: a riasztás, hogy eltűnt Arthur. Belial ahelyett, hogy bent tartott volna távozásra kért, így sokkal egyszerűbb volt. Épphogy utól értem a fiúkat és apát. Csak szaladtunk a hegygerinc felé, minden neszre figyeltünk, főként a fejvadászokra. Alig 1 óra alatt a hídnál voltunk. Még éppen időben, mielőtt bármelyik démon ide ért volna. Csak szaladtunk a hídon is tudtuk, hogy amint a saját részünkön leszünk sokkal hamarabb elhagyhatjuk ezt a helyet.
Már a híd közepén voltunk mikor furcsa árny mozgásokra lettem figyelmes.
- Leila ne állj meg! - csak kiáltottak rám.
Ahogy elindultam hirtelen valami el kapta a lábam és a levegőbe emelt. Csak sikítani tudtam, a fiúk hamar elveszítettek a köd miatt és a sikítás is abba maradt. Elkábítottak. Nem tudták mit tegyenek, de végül apám távozásra szólította fel őket és elmentek.
- Heh, túl egyszerű. - szólalt meg az egyik vadász.
- Az, hogy egy esélyt ajánlottál fel nekik semmit sem ért.
- Gondoltam, hogy nem fogják egykönnyen itt hagyni, Arthur-t. De mindig ott kell le csapni ahol kevésbé számítanak... Menekülés közben. - egy nagy démon mondta akire a másik 4 démon nagyon is figyelt.
- Mi legyen a lánnyal? Oda adjuk Belial-nak? Biztos nem örülne neki.
- A lányt egyből Amhull-ban keresnék, és nem kell tudnia semmiről a királynak vagy Belial-nak.
Ezekkel a szavakkal távozott a fejvadászok vezetője. Az egyik meg ragadott és ugyan abba az irányba mentek mint amerre a vezér.