Menny és pokol határán (Befejezett)

5. fejezet - Démon világ

A mai nap után ami történt a suliban nem gondoltam volna, hogy történhet még rosszabb is. Estére járt az idő mikor néhány határ ellenőr jelent meg elég rossz állapotban. Pont azok akikkel apánk szokott lenni. Mindannyian aggódni kezdtünk, be hívtuk őket és el is láttuk a sebeiket. Nagy nehezen, de végül elmesélték mi is történt.
- Éppen Kholis-ban voltunk... Ugyan úgy üres volt és lakatlan. Az átjáró felé mentünk, hogy meg nézzük van valami változás. - meséli az egyik - Arthur ment elöl, kicsit bentebb is mentünk, de nem volt jó ötlet. Ah... Túl sokan voltak, még Arthur sem bírt velük... Nem láttuk őket, az a hülye köd mindig is ellenünk volt. Csak annyit tudunk, hogy sokan voltak vagy lehet annak tűnt, de erősek... Nagyon erősek, talán fejvadászok voltak.
- És mi lett apánkkal? - egyből a lényegre tért Luc.
- Elvesztünk a ködben, ő... Lehet pont a rossz irányba ment és nagy a valószínűsége, hogy fogságba esett. - válaszolt a másik.
- Azt észre vettük volna, ha meg halt. - kezdett el magyarázni Arman.
- Mire várunk még? Meg kell menteni apát! - egyből készülni kezdtem, de hirtelen meg fogtak és vissza rántottak.
- Mi jutott az eszedbe? Nem vagy elég erős ahhoz, hogy démonokkal küzdj! - vágta rá idegesen Arman.
- Nem fogok tétlenül ülni és várni, hogy mi lesz apával! - kezdtem ideges lenni, de nem tudtam kiszabadulni Arman szorításából.
- Azt hiszed, hogy mi sem gondoljuk másképp? Ha te is jönnél akkor már nem csak apáért kell, hogy küzdjünk hanem érted is. Te itt maradsz, majd mi megyünk és közben a többieket is össze hívjuk. - nyugtatott Arman.

Ideges voltam és nem tudtam egyhelyben lenni. Már lassan 2 óra telt el, hogy elmentek a fiúk, nagyon aggódtam. Mivel egyedül maradtam a házban így elindultam kifelé és meglepetésemre Rafael próbálkozott be jönni a birtokra.
- Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim. - össze fontam a karjaim és rá néztem.
- Új védelem? Ez aztán az óvatosság. - jegyezte meg gúnyosan.
Valójában pont Rafael-t akartam meg keresni és most itt van előttem, nagyot sóhajtottam majd végül meg szólaltam.
- Segíts... Kérlek...
- Heh?! - nagyon meglepődött mikor meg hallotta - Hogy segítsek? És egyáltalán miben? - neki dőlt a buroknak ami kint tartotta.
- 2 órával ezelőtt jött vissza 4 ellenőr Kholis-ból... Sérülten... Apa... Valamelyik démon csapat kezében van... - ahogy el mondtam teljesen a bánat és a tehetetlenség jelent meg rajtam - Arman-ék pont 2 órával ezelőtt mentek el... Nem tudok itt lenni és várni... Mi van ha ők sem jönnek vissza? - ahogy ezt a kérdést fel tettem hirtelen könnyekbe lábadt a szemem.
- Hé, hé. Nyugi. - nagyon meglepődött, erre nem számított én pedig végül csak ki mentem és vígaszt kerestem benne - Még nem történt semmi ami rosszra adna jelet igaz?
- Még semmi... De nem is akarom... Kérlek... Rafael... Most az egyszer nézd el ami történt...
- Azt hiszed jó ötlet neked is jönni? - kérdezte.
- Én érzem, ha van valami komolyabb bajuk és mivel gyógyító vagyok így azt is meg tudom olyankor, hogy merre lehetnek. - válaszoltam.
- Ez logikus... - gondolkozni kezdett - Jó legyen, gyere. Így is egyenlőre te tudod, hogy mi történt pontosan és hol.
Meg lepődtem, hogy végül bele egyezett és magával visz. Mielőtt elindultunk volna össze hívta a csapatát és persze a távoli csapatát is akikkel Kholis-ban találkozunk.

Még sosem voltam a határ közelében, csak hallottam róla amiket apa mesélt. Tényleg minden olyan... Kihalt volt. Egy lélek sem volt sehol, a városban még lehetett látni, de mikor az átjáróhoz értünk mindent a köd lepett el. Kholis az egyetlen város ahonnan egy fa híd vezet át a nagy hegygerincen a démonok határ városáig, Goson-ig. Ahogy körbe néztem nem csak én féltem be menni, még Rafael is félt ami persze vicces volt mert előző nap még a keményet játszotta.
- Egyáltalán... Voltatok már a hegy másik oldalán? - kérdeztem.
- Csak a közepéig jutottunk. Egy nagyobb démon csapat támadt ránk akkor és épphogy meg úsztuk. - mondta Rafael.
- Vagyis akkor lehet, hogy még mindig vannak itt? - érdeklődtem.
- Lehet... - válaszolt.
- Jó lenne elindulni, talán... Nincsenek most itt. - mondtam és lassan, de végül elindultam a sűrű köd felé.
Lassan Rafael-ék is elindultak utánam. Elég közel voltunk egymáshoz, szinte mindenki figyelt minden felé és nem maradt hely a hátunk mögött, ezzel is elkerülve a hátba támadást. Minden egyes fura zajra fel figyeltünk és harca készen álltunk. Már talán a felénél járhattunk mikor egy kisebb szikla esett le. Ijedtemben Rafael-hez bújtam és meg fogtam a karját. Nem csak ő lepődött meg ezen hanem én is, és persze emiatt gyorsan el is távolodtam tőle. Mikor meg állapították, hogy csak a gravitáció miatt esett le tovább mentünk.
Talán fél óra telhetett el, de végül át értünk a démonok oldalához. Kicsit olyan volt mint amilyennek elképzeltem. Leégett fák, korom és hamu mindenütt. Az elején ez fogadott, de ahogy bentebb mentünk minden meg változott. Minden olyan... Szép és csodálatos lett. Nem csak én bámultam csodálkozva, hanem a fiúk is, ők sem akarták el hinni, hogy sűrű fákkal, élettel teli terület valójában.
- Szóval, csak a határ olyan mint amilyennek elmondják. - jegyeztem meg halkan.
- Most már kíváncsi vagyok arra is milyen egy város náluk. - vágta rá az egyik srác. Sokan értettek egyet vele és végül csak fel repültünk, de csak annyira, hogy a fák felett lássunk, de nehezen vegyenek észre minket.
Nehéz volt a repülés, párás és meleg légkör volt, lassan tudtunk emiatt repülni így ha észre is vennének csak a futás a leggyorsabb megoldás. Egy nagyobb hegyhez értünk ahol le szálltunk és egy borzasztóan nagy várost láttunk meg. Még Deles-nél is nagyobb volt.
- Azt hiszem ez itt... Amhull, a főváros. - mondta Rafael.
- Borzasztóan nagy a város... - jegyezte meg gúnyosan egy srác.
- Az... - helyeselt egy másik.
- Mi van ha... Nincsenek itt? A lány csak azt érzi ha bajuk esik. - az egyik srác aggódva nézett rá Rafael-re.
- Csend, mintha szárny csapkodás lenne. Be a fák közé! - szólalt meg Rafael és mindenki ijedten ment befelé.
Egy kisebb csapat démon repült el felettünk, de egy pillanatra meg álltak. Nézelődni kezdtek fentről majd intett egyet az egyik és még többen jelentek meg. Ekkor láttam meg apámat, egy ketrecben volt, meg kötözve és elkábítva. El akartam indulni, de hirtelen Rafael vissza rántott, de úgy, hogy ne lássam tovább apámat. Pont a város felé tartottak és nem tudtuk, hogy mi tévő legyünk. De ekkor valami neszre lettünk figyelmesek, a fiúk harcra készen álltak, de ekkor Arman-ék jelentek meg.
- Ti mi a francot kerestek itt? - mikor meg látott Arman hamar ki tört belőle a düh - Neked nem azt mondtam, hogy maradj otthon?!
- Hé, nyugi fiúk! Én egyeztem bele, hogy elhozom. És amúgy is miattatok lett a démonoknak megfigyelő csapata? - kérdezte gyanakodva Rafael.
- Már majdnem sikerült ki szabadítanunk, de észre vettek...
- Vagyis tudják, hogy jöttek meg menteni. Igazán ügyesek vagytok. - vágta rá mérgesen Rafael.
Míg a fiúk civakodtak azon, hogy ki mit csinált rosszul én vissza mentem a szírtre és a várost néztem, majd meg szólaltam.
- És ezek után mi lesz? Tudják, hogy keressük őt, ráadásul direkt a nagy város felé mentek. Ki tudja hány démon lehet ott. - rájuk néztem.
- A francba is... Egészen idáig be jöttünk és most el dönthetjük, hogy be megyünk és sokkal nagyobb valószínűséggel el fognak minket, vagy inkább elfelejtjük, hogy...
- Nem! - hirtelen vágtam bele Luc szavába - Én apa nélkül innen nem megyek el! Biztos van megoldás csak... Rá kell jönni... - csak figyeltem a várost hátha meg látok valamit.
- Leila, ez ostobaság. A legnagyobb démon városba bejutni egy angyalnak élet veszélyes. - mondta Eric.
- Lehet apa is azt akarná, hogy hagyjuk itt, sokkal fontosabb, hogy mi éljünk. - mondta kicsit már meg nyugodva Arman.
- Ha annyira menni akartok menjetek, de én biztos, hogy nem itt fogom feladni... - lassan elindultam gyalog lefelé, már nagyjából meg jegyeztem melyik irányba van a város.
A fiúk meglepetten néztek utánam, de végül Rafael idult el és ennek következtében a csapata is elindult. Mire leértem már mindenki jött, még a bátyjáim is. Ahogy egyre közelebb és közelebb értünk a városhoz annál nehezebb volt közlekedni még gyalog is. Elképesztően sokan őrködtek a város körül mind az égbolton, mind a földön. Gondolkozni kezdtem azon, hogy vajon hogyan lehetne bejutni úgy, hogy ne fogjanak gyanút. Egy kisebb mulatságra lettünk figyelmesek és a hangok felé mentünk. Pont annyi démon szórakozott az erdőben mint amennyien voltunk. Hamar kapcsolt mindenki és végül csendben ölték meg a démonokat. A ruhát le vették róluk és mindenki fel vette. Nekem is pont az az egy szerencsém volt, hogy az egyiknél volt női ruha. Senki sem akarta fel venni, de kénytelenek voltunk ha be akarunk jutni. Mikor mindenki át öltözött teljesen másképp néztünk ki. A fiúk sokkal harciasabban néztek ki, a ruha jobban a felső testüket engedte szabadon ezzel mutatva a jól kidolgozott izmaikat. Közel 13 fiúval voltam és mindegyiknek a teste... Elképesztően jól nézett ki a ruhában, én pedig... Mikor meg láttak csak tátva maradt a szájuk. Eléggé kivágott, de az erősséget sugározta a ruha. És persze az idomokat is nagyon kiemelte.
- Nem is gondoltam volna, hogy a húgunknak ilyen jó melle és feneke van. - jegyezte meg kicsit halkan Eric.
- Hé! Hallottam ám! - vágtam rá mérgesen.
A fiúk egy ideig nem bírtak szóhoz jutni, de megint csak utánam jöttek.