Menny és pokol határán (Befejezett)

1. fejezet - Egy használhatatlan erő

Már 5 hónap telt el, hogy végre 20 éves lettem. Ez egy nagy előrelépés egy angyal életében, mivel ilyenkor jelennek meg az erejével kapcsolatos dolgok, mint például hogy milyen erővel rendelkezik. Néhányan a harchoz alkalmas erőket kapják meg, mint például támadó, illetve védekező varázslatok. De vannak akik gyógyító erőt kapnak, ezek az angyalok a harcban semmit sem érnek, csupán annyit, hogy lemaradva a sérülteket gyógyítják meg elképesztő gyorsasággal. Vannak gyógyító angyalok akik képesek egy halottat vissza hozni is, de az ilyen igen ritka. Senki sem kívánja sem magának, sem másnak azt, hogy gyógy ereje legyen, mindenki a harcra akar felkészülni, de sajnos ez véletlenszerű. Ha a családban kevés gyógyító volt akkor sokkal kisebb az esélye, hogy az újabb generációban valaki gyógyító legyen. Az én esetemben ez valahogy másképp jött ki.
A családom, mind anyai ágról, mind apai ágról senki sem rendelkezett gyógyító erővel. Amikor betöltöttem a 20. évem az akadémiára vittek, hogy meg állapítsák milyen erőm van. A családom már 40 generáción át csak támadó, illetve védekező erővel rendelkezett, egyszer sem fordult elő, hogy gyógyító legyen valaki, egészen idáig. Mindenkit sokkolt a tény, hogy gyógyító lettem, de a legjobbakban reménykedtek. Mivel már elég idős voltam ahhoz, hogy az akadémián is tanulhassak így végül elkezdődött a sulis évem is. 20 évesen mindenki le néz, semmibe vesz és játszadozik, ezért sosem szabad elárulni, hogy mennyi idős is valaki. A kor nem látszik az arcon csak azon aki már lassan másfél millió éves vagy tele van sebekkel.
Egyszer voltam az akadémián, de akkor is csak az erő vizsgálaton, és most... Egy hosszú évig ide fogok jönni szinte minden nap. Furcsa volt sok fiatal, de nálam idősebbekkel együtt lenni, eddig csak a családommal voltam és a barátaikkal. Nem ismertem senkit itt és féltem, hogy nehezen illeszkedem be, vagy hogy rá jönnek, hogy még csak 20 vagyok. Sok mindenen járt a fejem az akadémia előtt. Nehezen vettem rá magam, hogy be menjek, de muszáj voltam. Ahogy be léptem szinte a nagy nyűzsgés fogadott, a lányok és a fiúk egy-egy kisebb csapatba verődve beszélgettek. Nem meg lepő, hogy az épület belülről is elképesztően tágas, sokan jobban szeretnek repülni még bent is és ez látszik is.
Lassan a termet kezdtem keresni, csupán annyit tudtam, hogy az épület melyik oldalán van és, hogy melyik számot kell keresnem, de egy ilyen nagy épületben akár hol lehet. Kezdtem fel adni mikor hirtelen két lány oda nem jött hozzám.
- Szia, te új vagy? Még nem láttalak itt. - érdeklődö tekintettel mért végig.
- Uhm, igen. Leila vagyok. - félve, de be mutatkoztam.
- Oh akkor te vagy az új csoport társunk. - szólalt meg a másik lány.
- Amúgy én Ariel vagyok, ő pedig Bell.
Ariel egy kicsit magas lány volt, vállig érő, tökéletesen egyenes hajjal és persze a hozzá tartozó kék szemekkel. Így első ránézésre egy kedves és aranyos lánynak tűnik Bell-el együtt. Bell egy kicsivel magasabb nálam, viszont neki rövid fekete haja van és elképesztő szép barna szemei. Egy kicsit el beszélgettem velük majd együtt mentünk a terembe. El mondták, hogy nem igen figyelnek és foglalkoznak az újakkal, csak akkor ha valami izgalmasat vagy éppen bénaságot csinál. Melléjük ültem le végül és közben meg szólalt a csengő és a tanár is elég hamar itt volt. Mikor meg látott egy fej biccentéssel üdvözölt és elkezdte az órát. Így először nem hallottam másról mivel csak az alapokat ismertette újra. Az óra alatt úgy éreztem magam, mintha valaki figyelne, de mikor körbe néztem nem nézett rám senki sem. Talán csak azért érzem így magam mert sosem voltam idegenek társaságában.
A többi óra is így telt el, Ariel és Bell meséltek az akadémiáról, a többi osztályról és persze az arkangyal fiúkról. Amiket meséltek róluk valahogy nem illett ahhoz az elképzelésemhez mint amit otthon láttam.
- Szóval, azt mondjátok, hogy az itteni arkangyal fiúk még egyszer sem láttak démont? - érdeklődve néztem rájuk.
- Nem igen, vagy ha igen akkor igen nagy mázlijuk van, hogy nincs egy karcolás rajtuk. - Válaszolt végül Bell.
- Valahogy, nem gondoltam volna, hogy még egyszer sem.
- De most miért vagy fennakadva ezen? - Érdeklődött Ariel.
- Tudjátok, az én családomban a fiúk már elég fiatal korukban démonokra támadnak, hogy minél jobban erősebbek legyenek.
- Vagyis a családod régi módi. - vágott közbe Bell.
- Hát... Mondhatni. - nem igen tetszett, hogy ezt mondta, de mindenkinek más a felfogása és más környezetben nőtt fel.
- Tudod Leila, azok a családok halnak meg először akik fiatalon démonok közé engedik a fiúkat. - félig teli szájjal beszélt Bell.
- Igen, most már őrültség ha valaki túl korán küldi démonok közé. - helyeselt Ariel Bell mellett.
- Hát, én nem így láttam és tapasztaltam. A fivérem, Arman... - hirtelen félbe szakítottak.
- A bátyád Arman? A vörös szárnyú Arman?! - Ariel szája tátva maradt ahogy kiejtette ezeket a szavakat.
- Igen, ő is azért jutott el idáig, mert már 10 éves korában kóborlókra vadászott. - már meg szoktam, hogy ha Arman-ról van szó akkor mindenki róla kérdezget, főként a lányok.
- Leila... Te rohadt mázlista, hogy ilyen jó bátyád van. - szólalt meg Bell kicsit idegesen és féltékenyen.
- Csak a véletlen, hogy egy családban születtem vele. - már éreztem, hogy lassan jönnek a számomra legrosszabb szavak, ezért csak ettem tovább.
- Bárcsak én lehetnék a helyedben. - mondta Ariel és már az étellel játszott és álmodozott, ahogy Bell is.
Na, ezért nem szeretek mások mellett lenni, főként lányok mellett akik fülig oda vannak Arman-ért. Lassan fel álltam és bocsánatot kértem tőlük, de észre sem vettek, csak a fivéremről álmodoztak és beszélgettek. Ahogy el hagytam az ebédlőt az udvar felé vettem az irányt, egyedül akartam lenni és úgy gondoltam, hogy ilyenkor mindenki ebédel. Ahogy az udvaron sétáltam egy kicsit elgondolkodtam néhány dolgon, főként Arman-nal kapcsolatban és arra jutottam, hogy jobb ha hallgatok arról, hogy testvérek vagyunk. Lassan egy kisebb kerthez értem, csoda szép virágok voltak ültetve és elképesztő színekben pompáztak. Meg találtam a legnyugodtabb helyet. Ahogy bentebb mentem egy padot láttam meg, de azt nem láttam, hogy más már el foglalta. Ahogy oda értem a padhoz meg láttam egy fiút rajta feküdni, úgy tűnt el aludt. Kíváncsian néztem végig rajta, de nem tudtam eldönteni, hogy egy arkangyal vagy csak egy sima angyal mivel nem volt elől a szárnyai. Korom fekete haja volt és ahogy elnéztem közelített a 2 méter magassághoz. Nem tudom meddig nézhettem őt, de végül meg mozdult. A szeméről lassan le vette a kezét és rám nézett az aranysárga szemeivel, majd végül meg szólalt.
- Meddig akarsz még bámulni? - kicsit ideges volt.
- Sajnálom, én csak...
- Csak? Te is azon gondolkodsz, hogy mi lenne jó velem? - ekkor már fel ült és eléggé agresszív tekintettel nézett rám.
- Nem... Inkább azon, hogy milyen angyal vagy... Mivel nem látom a szárnyaid. - vágtam rá végül meg ijedve.
- Ch, arkangyal vagyok te tudatlan... - lassan fel állt.
- Nem vagyok tudatlan... Most vagyok itt először. Honnan kellene tudnom, hogy ki kicsoda és hova tartozik? - nagyon hirtelen tört elő belőlem a kérdés.
- Most vagy itt először? - meg lepődött és lassan végig mért - Hát, végül is még nem láttalak itt.
- Nem akartalak meg zavarni csak, gondoltam van valahol egy kicsit nyugodtabb hely. Mikor megláttalak nem tudtam, hogy ki vagy és hova tartozól. - kicsit le hajtottam a fejem szégyenemben.
- Őszinte vagy és be látod a hibáid, nem vagy olyan mint a többi lány. - jegyezte meg már meg nyugodva - Lucifer vagyok, az egyik erős csapat vezetője. - a kezét nyújtotta felém amit lassan el fogadtam.
- Leila vagyok. - csak ennyit tudtam mondani, féltem, hogy ha még többet mondok akkor abból baj is lehet.
- Ugyan nem kell félned, - el mosolyodott és közben le ült a padra - mesélj magadról, amit nem akarsz, hogy más tudjon.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
- Ha meg sem próbálod nem tudhatod.
- Hát... Inkább tapasztalatból tudom, hogy sosem végződik jól ha mondok egy-két dolgot magamról. - kicsit félénken mondtam.
- Mi olyan hű, de nagy dolog ami miatt így viselkedsz? - most már teljesen kíváncsi volt mindenre és ezt egyáltalán nem is rejtette el előlem.
- Hát... Mondjuk, hogy Arman a fivérem. - ahogy kiejtettem a szavakat a meglepetés ült ki rajta.
- Szóval te vagy a kicsi húga. - jegyezte meg kicsit halkan - Senkinek sem mesélt rólad, miért? - kényelmesen neki dőlt a pad hát támlájára és várta, hogy válaszoljak.
- Hát, egyrészt gondolom a korom és az erőm miatt... Másrészt nem vagyunk a legjobb viszonyban attól függetlenül, hogy testvérek vagyunk. A családban én vagyok az egyetlen lány a 3 fiú között. - lassan el fordítottam a fejem, kínosan éreztem magam.
- Arman, mióta rá kapott a démon gyilkolásra önfejű lett és ez tény. - mondta Lucifer - De mi köze van ahhoz, hogy mennyi idős vagy és, hogy milyen erős van? - fel húzta az egyik szemöldökét. Nem tudtam, hogy mit mondjak és csak körbe néztem egyszer. - Ide nem jön senki sem és amit itt mondasz az itt is marad.
- Ha ismered Arman-t, akkor tudod hogy a családunkban senki sem volt gyógyító.
- Igen, ezt mindenki tudja, de bögd már ki. - kezdett türelmetlen lenni.
- Közel 5 hónapja töltöttem be a 20. évem és még törtem a családi erőt... Gyógyító vagyok. - végül csak ki mondtam amit nem igen akartam. Lucifer meg is lepődött ahogy a tényeket elmondtam.
- Még csak 20 vagy? És gyógyító? - a fejét fogta a meglepődéstől én pedig csak bólintottam.
Elég sokáig csend volt, de végül a csengő hangja zavarta meg a beszélgetést és mind a ketten más-más irányba mentünk. Ideges voltam, hogy így ilyen hirtelen ki tálaltam magamról azokat amiket nem kellett volna és csak reménykedtem, hogy nem fogja senkinek sem elmondani.

Végre le telt az első napom az akadémián. Meg könnyebülés volt, hogy végre haza mehetek és egyedül lehetek. Amint haza értem anyámmal beszélgettem egy kicsit az első napomról majd végül fel mentem az emeletre, hogy a szobámba menjek. Amikor fel értem hallottam, hogy a fiúk megint veszekednek. Tudtam, hogy úgy is valahogy el rendezik a dolgot, bele avatkozni meg felesleges mivel csak rosszabbul járnék. Beléptem a szobámba, kellemes kék színben pompázott a szobám fala, egy francia ágyam volt, valamint egy kisebb íróasztal és néhány könyves polc is megtalálható volt. Szerettem olvasni, illetve rajzolni. Mielőtt le ültem volna olvasni az egyik kedvenc történetem amit már lassan ötször olvasok el fürdeni mentem.
Nem könnyű fürdeni főként ha van két nagy hatalmas szárnyad amit szintén meg kell tisztítani. Ezért is szeretek zuhanyozni. Ahogy végeztem a szárnyaimat mostam meg, elég nagy a fürdő szoba is így néhány szárny csapkodás után meg is szárad, csak át kell fésülni őket, nehogy be csomósodjon egy-egy toll, mert ront a repülés sebességén. Ilyenkor szoktam elgondolkozni azon, hogy a démonoknak mennyire egyszerű szárnyat tisztítani. Nekik csak bőr és pikkely borítja a szárnyát. A pikkelyek alá a kosz, a sár és egyéb dolog nem tud be menni így nem kell nekik macerásan meg mosni a szárnyukat.
Mikor ki jöttem a fürdőből le feküdtem az ágyra és meg fogtam a könyvet majd lassan olvasni kezdtem. Nem telt el sok idő, olvasás közben aludtam el.