Felszín alatt fél méterrel [BEFEJEZETT]

~ 12 ~

Januárban újabb vizsgáid voltak és elég stresszes voltál miattuk így elég keveset beszéltünk hiába éltünk egy fedél alatt. Annyira maximalista voltál, nem elégedtél meg a jóval, a tökéletesre törekedtél – annyira csodáltalak érte. Én a beletörődő fajta voltam, ha valami nem ment vállat vontam és léptem volna tovább, de te leültél mellém és különféle módszerekkel megtanítottad nekem az anyagot – azt viszont sosem hagytad, hogy én segítsek neked. Végülis, fiatalabb voltam, tudatlanabb; hogy tudtam volna segíteni? Sokszor figyeltelek tanulás vagy alkotás közben, gyakran megfeledkeztél magadról – órákon át ültél ugyanabban a pozícióban és csak bámultad a géped képernyőjét. Olyankor találtalak a legattraktívabbnak, a hajad szanaszét állt viszont a szemeid egyszerűen ragyogtak, rám soha nem néztél úgy, mint egy-egy dalszövegedre. Azok voltak a te mindened, nélkülük egy senki voltál; vagy legalábbis mindig ezt mondtad nekem. Én nem hittem ebben, tökéletes voltál, csodálatra méltó, példa értékű, bárhol, de tényleg bárhol képes lettél volna eredményt elérni ezért nem értettelek. Miért pont a zene? Meg akarom gyógyítani az embereket, össze akarok rakni valamit, amire mindenki azt mondta lehetetlen, a dalaimmal akarok útat mutatni az elveszetteknek – ezt válaszoltad nekem én pedig könnyes szemekkel borultam a nyakadba. Az én szívem is darabokban volt, te törted össze; azt miért nem akartad megragasztani?