Felszín alatt fél méterrel [BEFEJEZETT]

~ 22 ~

Éjjel veszekedésre ébredtem meg. Nem tudtam kivenni a szavakat viszont elég egyértelmű volt, hogy vita folyik kint – és azt is tudtam kik között. Tompa, ködös fejjel mentem ki a szobából, átmentem a nappaliba, ahol te Changbinnal veszekedtél majd egyszerűen, minden szó nélkül eléd léptem és átöleltelek. Meglepettségedben a szavad is elállt, de amikor erőtlen szipogás tört fel belőlem, magadhoz tértél. Átkaroltál, orrodat a hajamba fúrtad aztán halk, nyugtató szavakat kezdtél el mormolni, amit csak én hallhattam. Bocsánatot kértél – ismét – és könyörögtél, hogy menjek veled haza. Nem akartam, ott akartam maradni Changbin lakásán viszont annyira nagyon hiányoztál. Naiv voltam, hinni akartam benne, hogy most máshogy lesznek a dolgok; nem fogsz levegőnek nézni, nem fogsz semmibe venni. Szorosabban öleltelek át, olyan régóta néztél át rajtam, Chan! Borzasztóan fájt, hogy majd' egy hónapig szinte hozzám se szóltál, meg akartalak büntetni, ott akartam maradni az egykori legjobb barátoddal mégis veled mentem. Hazamentem veled újból, mert szerettelek – miért nem tudtad ezt értékelni? Tudtam, hogy semmi nem fog változni, másnap ugyanúgy a munkád lesz fontosabb nálam azonban a halkan elsuttogott ígéreteid hatottak rám. Nem öltöztem át, csak magamra rángattam a farmeromat viszont Changbin pólójában mentem haza. Ez neked is feltűnt, de nem szóltál érte – nem mertél, félték, hogy még jobban összetörnél.