Mert háború volt...( BEFEJEZETT 2019)

1

Nem is kell mondanom, pár perc után a földön találtam magamat, a ruhám átázott amitől borzasztóan fáztam. A barátom is lemászott a fáról, majd leült a hóba. A bokrok közül előmásztak a többiek. Mindenki tiszta víz és sár volt, nekem meg a barátomnak ez fenyőtüskékkel volt fűszerezve. Senki nem sérült meg. A birodalom katonái meg, mind a földön feküdtek. Leporoltam magamról a koszt és felálltam, majd utána a másik mesterlövész is követett. Még mindig remegtek a lábaim. Nem tudtam, hogy a fáradtságtól, a félelemtől vagy a lelkiismerettől. Ami itt folyik, az nem a helyén való. A többiek csöndbe voltak és mind engem néztek. Még a legjobb barátom is. Újra süvíteni kezdett a szél. A havat fújta. A ruhámba is jutott belőle. Kirázott a hideg. Túl nagy volt a csönd. Éreztem azt a mélyről jövő gyűlöletet a csapat lelkében, mit irántam éreztek. Akaratlanul is le kellett hajtsam a fejemet. Nem bírtam elviselni a tekintetüket magamon. A csönd pár percig tartott, amíg meg meghallottuk valakinek a lépteit.
-Szokolov, Kovalenko! Ilyen korán? -mondta nekem meg a másik mesterlövésznek.
Mindnyájan felé fordultunk. A többiek felálltak. Erőltetetten mosolyogtunk.
-Hát komiszár elvtárs, jót lőttünk ma reggel. -mondta Szokolov- Nem hiába jöttünk ki.
-Büszke vagyok rátok. Most benned se kellett csalódnom Kovalenko! -veregetett engem vállon a komiszár. Ő előző este érkezett ide Jekatyerinburgból. A felesége szült, ezért egy hónapig a színét sem láttuk. Mindannyiunkban ott volt a félelem, mert eléggé nagy volt a kupleráj a laktanyában.
-Köszönöm komiszár elvtárs. - mondtam mosolyogva. Pikkelt rám. Már rég kitett volna engem az alakulatból, csak Szokolov nem tudott nélkülem dolgozni.
-Látom fejlődtél, amíg távol voltam. -folytatta unalmas monológját
Közben a többiek rajtam nevettek, halkan. Szokolovnak messze járhattak a gondolatai. A semmibe meredt. Onnantól kezdve rajta mosolyogtam. A kiképzésünk alatt is rengetegszer láttam ilyennek. Soha nem kérdeztem meg, min gondolkodik ilyenkor. Ő ilyen volt. Én is ilyen voltam. Talán ezért alkottunk ilyen jó csapatot.
A komiszár közben a többiekkel beszélgetett. Ők inkább fejmosást kaptak. Közben Szokolov is visszatért közénk.
-Rossz előérzetem van... - mondta halkan
-Ugyan miért? Olyan szép reggel van.-válaszoltam neki
-Hát nem tudom... -mondta és erőltetetten mosolygott
A komiszár elvtárs újra felénk fordult: -Ki ötlete volt, hogy ilyenkor "vadásszatok"? Dícséretre méltó.
-Kovalenkonak. - mondta a barátom
Mosolyogtunk. Halk motoszkálást hallottunk a tisztás felől.
-Ideje menni. - jelentette ki az egyik katona, név szerint Savcsenko. Már indultunk is volna. Elől ment a komiszár mögötte mi, a katonák.
-Hilfe! - kiabálta valaki.
A többiek mind rám néztek. Nagyot sóhajtottam és Szokolovra néztem ő a hang irányába nézett. Én elindultam arra. Mindenki követett.
-Hát nem vagy formában, Kovalenko... -változott meg egy szempillantás alatt a komiszár véleménye. Én hallgattam. A birodalom katonái a földön egy kupacon feküdtek. Kivéve az egyikőjük. Ő véres csíkot húzva maga után kúszott. Körülbelül 20 éves tipikusan német fiatalember, azt leszámítva, hogy a haja inkább barna volt, mint szőke. Emellett vastag szemüveget is viselt. Odasiettünk hozzá. Az egyik katona fegyvert támasztott a fejének. Én elfordultam, nem akartam látni a halálát. Vagy hagyja szenvedni, vagy megöli. Tudtam, hogy én sebesítettem meg.
-Várj! - kiabálta a komiszár- Lehet, hogy tud valamit. Elvisszük, a laktanyába és ott majd megtudjuk.
Két katona megpróbálták talpraállítani, de nem sikerült nekik, szóval felemelték és úgy vitték. Szépen lassan mindannyian elindultunk. A többiek gyilkos tekintettel figyeltek rám.
-Gratulálok Kovalenko!-mondta az egyik és hátbavágott. Egyedül Szokolov állt ki mellettem. Igazság szerint én már abban a pillanatban éreztem, hogy ezzel a katonával még sok gondunk lesz.
Mi mentünk leghátul. Csöndben sétáltunk a laktanyáig. A németet egyenesen. a kórházba vitték. Szokolovval a kórházban, a műtő előtt maradtunk. A többiek és a komiszár visszamentek a laktanyába.

Az állomásnak meg volt a maga hangulata. Egy kórház, tőle nem messze a laktanya, egy kisebb "akadálypálya", na, meg a ház amiben a tisztek aludtak. Nem messze volt egy falu is, úgy fél órányi autóútra. Az erdőben állt egy erdészház meg egy másik épület, ami szintén az erdész tulajdona. Néha meglátogattuk az öregembert. Ő úgy élt ott, mintha fogalma sem lenne a világról. Mintha csak ő lenne meg a felesége, és a kutyája, a hegyek, a fenyvesek, a nyírfaligetek és az erdei állatok. Szép is lett volna, ha mi is így éltünk volna. Viszont más sors jutott nekünk. Omszki gyerek voltam, mint ahogy sokan a laktanyából. Nem ismertem milyen a vidék, amíg ide nem kerültem az semmi közepére.

A sötét folyosón ültünk, fáradtan. A fényes, fehér csempét néztük a falon. Rajtunk kívül senki nem volt ott, csak a becsukott ajtókon átszűrődőd hangokat hallottuk.
-Tudod, héha mindenki hibázik. - mondta Szokolov
-Hát igen. -sóhajtottam