Mert háború volt...( BEFEJEZETT 2019)

15

Hajnali fél 4 volt. Az ég fekete volt, csak a lámpák világítottak odakinn. Mindenki aludt, kivéve az, akinek a félelemtől nem jött álom a szemére. Az ablak nyitva állt, az álmomban egy sötét, megrogyott alakot láttam mellette állni. A valóságban, senki nem állt ott. A függöny még, csak meg se libbent, hiszen tiszta volt az ég és nem fújt a szél. Miután felkeltem, csak nem jött álom a szememre. Felültem és kitekintettem az udvarra. Két őr állt ott a kapunak dőlve. Az egyik éppen a másikat kínálta egy cigarettával. Visszafeküdtem, hátha végre visszaalszom. Egy jó húsz perc után, halk beszédet meg lépteket hallottam az udvarról. Biztos őrség váltás volt. Az ágy aznap felettébb kényelmetlennek tűnt, így inkább felültem és imádkoztam, hogy ne vigyenek el engem. Halk szöszmötölést hallottam a szoba másik feléből is, de mivel, hogy tizenkettő, mondhatni vadidegen hölgyeménnyel laktam hónapok óta, ez mindennapos volt. A szobába egy légy is repkedett körbe-körbe. Néha hallottam a hangját, mikor hozzám közelebb ért.
-Zlata! -suttogta egy hang a valahonnan. Körbenéztem a koromsötét helyiségben, majd végül Nyináéval találkozott a tekintetünk.
-Tessék? -válaszoltam Nyinának
-Ma engem elvisznek. -jelentette ki higgadt hangnemben, nyugodt tekintettel, mintha megtalálta volna a lelkiékét és készen állt volna rá, hogy visszatérjen a teremtőhöz. - Hallod?
-Mit? -kérdeztem vissza, mikor valami halk zúgás érkezett a távolból, majd bólintottam.
-Ezek, már a szállítóautók. -jelentette ki a fiatal nő
-Dehogy is! Ez a vonat a távolban. -mondtam mosolyogva, de a mosolyom megfagyott, mikor a hang egyre közelebb, majd gyorsan az ablakhoz mentem és intettem Nyinának, mire ő odarohant. Erre többen felkeltek és forgolódni kezdtek. A végén, már vagy öten-hatan álltunk az ablakba, mikor megérkezett három szállítóautó.
-Ez túl kevés, biztos ételt hoztak. -mondta egy félálomba lévő lány. Oldadra nézve láttam, hogy szinte minden egyes szoba ablakából figyel pár ember. Szinte az összes magasabb rangú tiszt, a komisszár, az orvos és még pár ismeretlen férfi az udvarra sietett. Hallottuk az épület kapujának nyikorgását, majd szinte abban a pillanatban felkapcsolták a folyosón az összes lámpát. Az egyik szállító autóból katonák szálltak ki, kicsit más egyenruhába, mint mi, és az épületbe szaladtak a puskáikkal együtt. Mindegyiknek mesterlövész puskája volt, amit jól ismertem. Addigra, már szinte mindenki ébren volt. Hallottuk a zsivajt az alsóbb emeletekről, illetve a lépteket, amik egyre gyorsabban közeledtek az ajtónkhoz. Addigra, már mind egy kupacon, remegve álltunk a szoba sarkába, néma csöndben. Az egyik pillanatban egy ismeretlen katona tépte fel az ajtót, majd egy másik társaságában besétált rajta. Suttogva beszéltek pár szót egymással, majd egész kulturált módon, papírokkal a kezükben leültek az egyik ágyra.
-Jó reggelt hölgyeim. -kezdte az egyik, majd a másik fülébe súgott egy kisebb monológot, amire az kijelentést, tett, miután kivette a papírokat a kezéből és az összes lehetséges irányba megforgatta őket:
-Négy, itt vannak a nevek.
-Azt mondták van köztük két tag, akik valami különítményben vannak, meg egy mesterlövész, azokat ne. -mondta az, aki éppen ült.
Mi továbbra is csak pislogtunk, majd rákérdeztek kik azok. Morozova, Szuhanova és én feltettük a kezünket, mint valami jól nevelt másodikos. Visszanézve Kurnuskina ijedt tekintetét láttam, amit soha nem felejtettem el.
-Igyekezzenek! -ordított valaki a folyosóról, ami olyan lett, mint egy felbolydult méhkas. Ilyenkor a papíros ember felkapta a puskáját, majd négy embert kitessékelt a szobából, miután kijelentette, hogy menjenek el a hátizsákjaik ért. A két férfi sarkon fordult és elment. Közben pár lövés, kiabálás és fájdalmas sikítás rázta meg a tömeget. A folyosón lépni sem lehetett, az emberek szinte egymást taposták. Mi beszorultunk a szobába. Kurnuskina ejtett pár könnycseppet, a maradék nyolc nő, engem beleértve továbbra is reszketve állt odabenn. Többször hallottunk ki szitkozódást, Istenhez való kiáltást és lövést az alattunk elhelyezkedő folyosókról, majd Alekszejev és a kommiszàr elvtàrs parancsait, mire a folyosók lassan üresek lettek. Mintha egyszerűen elpárologtak volna az emberek. Akkor realizàltam, hogy Nyinát valóban elvitték. Az egész olyan gyorsan történt, hogy szinte fel sem fogtam belőle semmit. Az egész olyan valótlannak tűnt. Mintha nem is lenne igaz, mint egy rossz vicc. Miután lenyugodtunk mind, újra lefeküdtem, majd elaludtam. Mire felkeltem a többiek, már mind kinn voltak, Kurnuskinát leszámítva, aki szipogva mosta fel a folyosót. Felugrottam gyorsan, majd felvettem a csizmámat és kimentem. Az egész épület olyan üresnek tűnt. Kurnuskina tudomàst sem vett a létezésemről, addig amíg rà nem köszöntem. Ő erre felkiáltott:
-Fjodort is elvitték! -majd hangosan zokogni kezdett. Ilyenkor kaptam észbe és, csak egyetlen egy dologra tudtam gondolni: Szokolov. Tulajdonképpen nem értettem miért, de meg kellett bizonyosodjak arról, hogy, még itt van-e.
-Sajnálom. -mondtam halkan Kurnushkinának, majd rohanni kezdtem a lépcső felé, ahogy, csak a lábam bírta. Szokolovék szobájának emeletéhez érve kicsit megpihentem a lépcsőfordulóba, majd futottam tovàbb, míg el nem érkeztem az ajtóhoz. Lassan és körülményesen kinyitottam az ajtót, majd beléptem. Megdöbbenésemre 12 idegen katona ült odabenn.
-Üdvözletem! -kiàlltottam ràjuk
-Kovalenko?! -mondta nevetve egy részeg, idősebb katona
-Igen én. -válaszoltam -Szokolov itt van?
-Már pont kérdezni akartuk, hol hagytad a màsik feledet! -folytatta egy másik, aki épp az ágynak támaszkodva egy cigarettàt szívott.
-Nem làttuk. -mondta a részeg
-Hàt pedig ez az ő szobája! -érveltem
-Nem hiszem! Átrendeztek itt mindent... - érveltek ők is
-Akkor köszönöm! -bólintottam, majd kirohantam és az utam egyenes az épület elé vezetett. Ott is alig voltak, körülbelül 10 ember kivételével. Mind zaklatottak voltak, sutyorogtak és fel alà jàrkàltak. Próbàltam ismerőst keresni köztük, de hiàba. Elindultam a tisztek szállására, hogy ott kérdezősködjek. Bàr nappal volt, de a kis, emeletes irodaházban minden egyes lámpa égett. Csak két magas alak àllt előtte. Felettük cigaretta füst gomolygott. Letörtnek látszottak, amin nem is csodálkoztam. Még mindig futottam, de, mikor felismertem őket lelassítottam és szépen, lassan közelítettem meg őket. Jobboldalt a komisszár àllt, baloldalt pedig Szokolov. Mikor odaèrtem, mind a ketten felém fordultak. A komisszár vörös, fáradt szemei alatt hatalmas fekete karikàk húzódtak, a kezei remegtek. Szokolov hozta a szokásos formáját, nem tűnt idegesnek, de a tartása kicsit, más volt, csak kikerekedett szemekkel nézett rám. Én elszégyelltem magam, de nem tudom miért. Làtvàn, hogy Szokolov, még meg van, teljes egészében, megnyugodtam s így egy szó nélkül elmehettem volna. Egy fél percig, néztünk egymásra, majd megfordultam és gyorsabb ütembe vissza indultam a laktanya felé. A szemem sarkából annyit láttam, hogy a komisszár oldalba bökte Szokolovot.

-Kovalenko! -kiáltott rám Szokolov, majd utánam jött és megragadott a vállamnál fogva. Majdnem hanyatrántott, majd megfordultam. Ezt követően magához húzott és a fejemet erősen a melkasához szorította, ami mondhatni enyhén kényelmetlen volt, de a szándék a lényeg. Miutàn elengedett visszasétált a komiszàrhoz, én pedig a laktanyában, biztosan tudva, hogy Szokolov, még mindig itt van