Mert háború volt...( BEFEJEZETT 2019)

4

December elején eljött a lehetőség, hogy bejussak a raktárnak csúfolt kis helyiségbe, ahol ruhák, konzervek és ismeretlen tartalmú fadobozok voltak, illetve egy asztal székek nélkül. Beraktam a ruhákat a hátizsákomba és még annyi konzervet amennyit megbírtam fogni. Lépteket hallottam a folyosóról, szóval elbújtam. A léptek egyre közeledtek, sőt inkább rohangálásnak nevezném és ez még hangos nevetéssek is vegyült.
-Gyere vissza! - kiabálta valaki nevetve - Nasztya!
Ebből, már rá is jöttem, hogy egyikük Anasztázia Kurnuskina. A másikukat nem ismertem fel. Becsatoltam a hátizsákomat, majd felvettem. Már jöttem volna ki a raktárból, mikor valami hatalmasat csattant, és víz folyt be az ajtó alatt.
-A rohadt életbe! -suttogta Kurnuskina. Rögtön kirohantam és láttam, hogy Kurnushkina meg egy számomra ismeretlen férfi katona felrúgták a felmosó vödröt. Észrevettek, majd Kurnuskina megfogott a karomnál fogva:
-Zlata, gyere, tűnjünk el innen! - és már futott is volna, mikor az egyik tiszttel találtuk szembe magunkat.
-Hát néha nagyon örülnék neki, ha maguk eltűnnének...-mondta a tiszt
-Szép napot, Alekszejev elvtárs!-mondta a fiatal férfi és vigyázzba vágta magát.
Alekszejev azt az alakulatot vezette, amiben a többi nő volt. Mivel én az őrsben voltam, nem ismert, csak tudott a létezésemről. A fiatal katonát, ő sem ismerte.
-Hogy hívják magát? -kérdezte Alekszejev a őt.
-Fjodor Szigarjov. - válaszolta- Nem rég helyeztek ide, Omszkból.
-Két napja vannak itt és ilyen magaviselettel... - rázta a fejét Alekszejev- Talán beszélnem kéne a komisszár elvtárssal. Kurnuskina, nem ismerek magára... Szedje össze magát!

Kurnushkina a földet nézte, mint ahogy Fjodor. Én meg őket.
-Kovalenko elvtársnő, maga is benne volt? -hörögte Alekszejev
-Kérem uram... Nem kell őket többször fegyelmezni, mindenkivel előfordul, hogy megszeg egy-két szabályt és kiborít egy felmosó vödröt... - mondtam neki válasz helyett
-Rendben, abban az egy esetben vagyok hajlandó szemet hunyni, ha ezt a halastavat innen feltakarítják és legközelebb a laktanyán kívül játszanak fogócskát. És Kovalenko! Magánál miért van egy hátizsák? - folytatta Alekszejev
-Éjszaka, én és Szokokov elvtárs vigyázunk a németre és átviszek pár dolgot. -válaszoltam
-Á értem. Akkor menjen és pihenje ki magát. Az alapján, amiket arról a fogolyról hallottam, jól el fog fáradni. - mondta a tiszt, majd Kurnuskináékhoz fordult -Magukat meg ne lássam ketten!

Este nyolckor Szokolovval átmentünk a kórházba. Már a lépcsőn megjegyezte:
-Hosszú éjszakánk lesz...
Beérve a szobába, leváltottuk Dimitrit és Zajcevet, akik akkor őrködtek. Megvártam, amíg kimennek, majd kipakoltam a konzerveket az asztalra.
-Ez aztán jó sok, uram. -mondta Friedrich, én meg nem értettem, hogy mi a baja.
-Ne játszd meg ennyire! - mondta Szokolov, miközben vigyorogva meglegyintette Friedrich-et, akik a kezét az arca elé rakta. Én csak pislogtam. Szokolov is így tett.
-Friedrich Meinzinger, bemutatom Zlata Kovalenko-t.
Itt már végképp nem értettem mi folyik itt.
-Á, látom nem fogja a viccet. A tányérsapkás elmebeteg eltörte a szemüvegemet. Amúgy Kovalenko, jót tenne neked, ha le vennéd a sisakodat és esetleg szoknyát hordanál. -mondta Friedrich

Majd besétált a komisszár elvtárs a szobába és csatlakozott a beszélgetésünkhöz:
-Ez a nő azért hord nadrágot, mert fára meg háztetőkre mászik, mínusz húsz fokban, hogy a magadfajtákra vadászhasson.

Friedrich csak forgatta a szemét, majd értelmezte a mondatot.
-Tudtam, hogy az ő keze van a dologban...-mondta
-Egyébként, csak azért jöttem, hogy átadjam ezeket a leveleket Szokolov-nak és közöljem, hogy december 28.-án eltávozást kaptok a laktanyából és január 10.-én, pontban reggel 8 órakor legyetek az Omszki vasútállomáson. - majd ki is ment a szobából.

Szokolov 4 levelet kapott. Kettőt az édesanyjától, egyet a nagyanyjától és egyet a húgától. Amíg olvasgatta őket, én kivettem a ruhákat a hátizsákomból és leraktam őket Friedrich ágyára.
-Ezeket vedd át, én addig kimegyek.-majd kisétáltam a folyosóra, pár perccel később, meg vissza.

Vagy egy tíz percig csöndben voltunk, hiszen én féltem megszólalni, Szokolov olvasott, Friedrich meg...semmit se csinált. Szokolovval elmeséltük Friedrich-nek, hogy azért lakok Szokolovéknál, mert tizenhat évesen kidobtak otthonról. Legalább is édesanyám, azóta ketten élnek a húgommal. Apám Ukrajnában volt. Amikor még Omszkban tanultam, sokan kérdeztek rá, a nemzetiségemre, hiszen az egyik legnépszerűbb ukrán vezetéknevet viseltem. Habár apám még régen ment vissza Ukrajnába és azóta mindenkivel csak oroszul beszélek, de én ukrán voltam. Viszont ezt Friedrich-nek nem kellett tudnia. Friedrich nem mesélt sokat magáról. Annyit vettem ki a beszélgetésből, hogy Berlinben él és van egy nővére, aki közel tizenöt évvel idősebb nála. Egész éjjel jól elbeszélgettünk. Friedrich alapvetően nem volt rossz ember, csak nagyon komolytalan, persze ezen változtathatunk. Elhatároztam, hogy segítek neki összeszedni magát. Az új ruhát már megszereztem neki. Szerintem több ételre nem volt szüksége, hiszen nem volt nagyon sovány. Eldöntöttem, hogy komoly beszélgetésekbe fogok vele kerülni, hogy megtudjam milyen is valójában... Meg hátha meg tudok valamit, ami a hadsereg számára jó lehet, hiszen az volt az első. Az évek során megtanultam, hogy a férfiak néha, még hosszas kérlelés után, se mindig hajlandók elmondani a gondjaikat. Persze, nem mintha sok dolgom lett volna velük. Egy kapcsolatom volt, az is rövid ideig, tizenhat éves koromba. Akkoriban lett vége, mikor kiraktak otthonról. Na meg persze ott volt a legjobb barátom, aki szintén nem nő. Ha valami baja van, akkor néha az ember harapófogóval, se tudta belőle kiszedni. Reméltem, hogy Friedrich, azért gyorsabban meg fog nyílni.

Valamikor hajnali egy-két óra felé elaludtam a székemen ülve. Szokolov és Friedrich egész éjjel fent voltak. Mint megtudtam, kártyáztak és ettek. Az evésben én is benne lettem volna, viszont s semmilyen kártya játékot nem tudtam.
Reggel Dimitri és Szmirnov leváltottak minket. Elkísértem Szokolovot a szobájába, hiszen már nagyon fáradt volt. Úgy döntöttem benn maradok vele kicsit beszélgetni. A szobatársai közül Traplicsenko-t, Ruben-t, Szmirnov-ot és Fjodort ismertem. Fjodor, akkor nem volt ott, helyette egy olyan emberrel találkoztam, akire nem számítottam. Iljin. Mint már mondtam, Ilja Iljin-ről senki nem tudott semmit, gyakran nem jött gyakorlatozni, illetve néha, csak úgy ok nélkül úgy eltűnt, hogy fél napig nem láttuk. A rejtélyességét az is elősegítette, hogy senkivel sem kommunikált. Amikor eltűnt, soha nem mondja hova megy.
Én Szokolov ágya mellől integetettem neki, aki visszaintegetett, majd berakott egy könyvet a bőröndjébe. Nekünk általában elől voltak a dolgaik, de Iljin más volt. Az ágya szépen be volt vetve, egyébként az alsó részen aludt. A bőröndje az ágy alatt volt és szó szerint egy tárgya nem volt elől, a puskáján kívül. Valami nem volt rendben vele, ha nagyritkán velünk jött reggel, akkor se beszélt. Ha kérdeztük, csak mosolygott, néha azért válaszolt. Rendes embernek tűnt.

Szokolovval beszélgettünk, pedig már alig tudott beszélni a fáradságtól és olyan volt, mint egy élőhalott. Ruben és Szmirnov összeesküvés elméleteket szőttek Savcsenko-ról, hiszen, mint, megfigyeltem a beszélgetésüket, nagyon utálták. Traplicsenko meg aludt, pedig neki nem volt semmi dolga éjszaka amitől fáradt lehetne. Végül Szokolov is úgy döntött, hogy alszik, nekem meg már nem volt okom a szobában maradni. Egyébként Szokolov egy emelettel alattam lakott, a másik szárnyban. Én szívesen maradtam volna beszélgetni Rubennel és Szmirnovval, de tudtam, hogy rólam is hasonló véleményük volt, szóval felmentem az én szobámba. Ott senki nem volt, szóval ezt kihasználva újra az ablakhoz mentem, ihletet szerezni. Valahogy a táj most nem hatott meg, szóval mély gondolkodásba kezdtem miről írhatnék. Végül írtam a háborúról egy verset. Igaz, saját szememmel még nem láttam, de el tudtam képzelni.