Mert háború volt...( BEFEJEZETT 2019)

13

Szép márciusi nap volt. A hó olvadt, a nap sütött, a komiszár meg kiabállt. De olyan hangosan, hogy még az udvaron is hallottunk. Éppen az új gázálarcok felvételét tanulunk. A régitől nem sokban különböztek, de legalább még kényelmetlenebbek voltak. Két oldalamon Szokolov és Iljin álltak. Szokolov még mindig Szuhanova befolyása alatt állt. Ha a közelében volt, úgy bánt velem, mint, ha én magam lennék az ellenség. Ha meg nem, minden olyan volt, mint régen. Ez nem egyszerű gyerekes hülyeség. Lelkiterror. Köztem és Szuhanova között háború volt. Miután, már olyan szinten megtaníttatták velünk a gázálarcok felvételét, hogyha álmunkból keltenek fel, akkor is tudtuk, elküldtek minket különböző tevékenységet és feladatokat csinálni. Az örs egyikfelét a közeli erdőbe küldték, ellenőrizni az ott állomásozó társainkat, a másikat, köztük engem is, a konyhára küdtek, ellenőrizni, hogy a hadtápos meg a többiek végzik e a dolgukat. Itt egészen gyorsan kiderült, hogy aznap is krumplit kapunk. Később Iljinnel és Szávával kiültünk a a laktanya elé. A dobozok egészen kényelmesek voltak egyébként. Száva több cigarettát is elszívott. Ezt a szokást azóta vette fel, mióta a fejébe vette, hogy ő meg fog halni. Később azt mondta be megy a kórházba meglátogatni Pávelt, aki benyelt valami gyomorrontással járó vírust és megígértette velünk, hogy négy óra felé utána megyünk. Őszintén nem nyugodt szívvel engedünk el, hiszen a vírus az vírus.

-Ha olyan szinten beteg lesz, hogy meghal, akkor a mennyországban azt fogjuk hallgatni, hogy ő megmondta, mikor mi is utána megyünk. -Jegyezte meg Iljin, mikor Száva kilépett azon a bizonyos ajtón. Csak úgy elsétált, utána se néztünk. Pedig kellett volna. Akkor egy és két óra között volt. Én felmentem a szobába, mert pár nappal azelőtt nálam maradt Kurnuskina tolla és eddig vagy nem volt alkalmam, vagy nem jutott eszembe visszaadni neki. Most se volt fenn, szóval nemes egyszerűséggel leaktam a szépen bevetett ágyára. Egyébként meg akartam neki köszönni, hogy kölcsön adta, de ez nem jött össze. Folyton elhagytam a tollamat, szóval vagy négy-öt emberé is a dolgaim között volt, néhányra nem is emlékeztem kihez tartozott. Közben egyébként a sajátom is megkerült, még Szokolovtól kaptam karácsonyra. Akkor éppen azzal a tollal dolgoztam egy versen. Ez Szávához szólt, mert őszintén aggódtam érte, de a nevét nem említettem meg benne. A vers nem lett egy műalkotás, de amatőr költő voltam, szóval nem ért a kritizálás, meg amúgy is, csak Eva olvasta, mikor nagy ritkán hazamentünk. Később Nyina meg Szuhanova is feljöttek a szobába. Nyina a kedvemért gyilkos tekintettel nézett a másik lövésznőre. Nyina nagyon értett hozzá, hogyan is legyen az ember egy rémálom valaki számára. Mindent megbosszult. Néhányszor valaki más helyett is bosszút állt. Miután mind a ketten egyszerre léptek be az ajtón, Nyina leült mellém, majd kérdezgetett engem az emberekről. Közben Szuhanova kibontotta nagyon hosszú, világosbarna haját és lassan elkezdte fésülni.
-Hogy kelleti magát. Biztos itt gyakorolja, hogyan kell viselkedni a férfiak előtt, hogy befolyásolhassa őket. -suttogta Nyina, halványan gúnyos vigyorral az arcán.
-Egyetértek. Szerencsésnek érzem magam, hogy rövid hajam van és nem kell használnom, hogy egy férfi a hatásom alá kerüljön. - szálltam be a tipikus, kislányos kibeszélésbe, ami még jól is esett.
-Igen, nekünk rövidhajú nőknek szerencsénk van. Nekünk más a fegyverünk.
Nyinának egyébként teljesen olyan frizurája volt, mint nekem. Abban tért el, hogy neki fekete volt a haja. Nyina megjelenése az ázsiaiakra emlékeztetett. Soha nem kérdeztem rá a származására, de valószínűleg a közeli felmenői között volt valaki, aki Kelet-Ázsiából jöhetett.
Közben eljött a négy óra. Nekem teljesen kiment a fejemből, hogy Iljinnel Száva után akartunk menni, de Iljinnek még eszébe volt, így eljött a szobánkba szólni nekem. Lesétáltunk a lépcsőn, közbe beszélgettünk Iljin fura szobatársairól, meg az enyémeimről is. Az első és a második emelet közötti lépcső fordulóban szembe jött Kurnuskina és közöltem vele, hogy a tollát leraktam az ágyára. Onnan, már egészen gyorsan kinn voltunk az udvaron, a kórház felé igyekezve. Semmit sem sejtettünk, a következő percek történéseiről. Még nevettünk is pár dolgon. A kórházba érve elcsöndesedtünk, hiszen nem akartunk megzavarni senkit, aki éppen műt, műtenek vagy lábadozik, vagy pihen, esetleg sérült. A fertőző osztály azon az emeleten volt, ahol Friedrich is lakott pár hónapig. Elmentünk Pável és társai szobájába, ahol minden említett személy ott volt, Szávát leszámítva. Pável elmesélte, hogy Savcsenko, Kasinov, Zajcev és a komiszár elvtárs társaságában elment, vagyis nem önszántából. Elméletileg nem mentek ki az épületből. Iljinnel eldöntöttük, hogy megkeressük. Benéztünk az összes nyitott ajtón. A műtök és növérek szobája csukva voltak.Friedrich egykori üresen álló kórhái szobája résnyire volt nyitva. Én ezt nem vettem észre, miközben, már a sokadik szobába néztem meg, hátha ott van. iljin hívta fel a figyelmemet a helyiségre. Nem mertem benyitni, hiszen ki tudja ki lehet ott és milyen állapotban. Végül Iljin óvatosan benyitott. És igen, ott volt ő. De nem úgy, ahogy mi az reméltük. Száva az ágy mellett feküdt a földön, a saját vérében.  Abban a pillanatban odarohantam, Iljin meg, csak levette a sapkáját és keresztet vetett. Még életben volt, de magánál, már nem.

-Még él! -kiabáltam Iljinnek, aki az ajtóban állt

Kettő lövés érte az oldalán Az ölembe fektettem a fejét, de amint hozzáértem, a kezem ésa ruhám is véres lett. Valami szerszámmal ütés érte hátulról. Valószínüleg, annak a puskának a csöve lehetett, amivel végezni akartak vele. Abban a pillanatban nem tudtam, arra gondolni, hogy ki tehette ezt, csak, hogy segítséget kell keresnünk. Iljin is hasonlóan gondolkodott, feltépte az összes ajtót, az orvosok után kutatva. Közben én is segítségért kiabáltam, mire az összes orvos és nővér, illetve pár beteg kijöttek a folyosóra. Kiléptem a folyosóra, hiszen bármennyire is kiabáltam, ők nem jöttek, csak levették a sapkáikat és néma csendben álltak.

-Nem hallotta? Ha nem segítenek, meg fog halni! -kiabáltam egyenesen a főorvos felé.

-Felsőbb utasításra, nem tehetünk semmit. -mondta az orvos, majd visszament az egyik kórterembe, majd pár nővér is követte, néhányan pedig mentek a dolgukra. Teljesen hihetetlen volt. Az orvosok, akiknek az volt a dolguk, hogy segítsenek másoknak, nem segíthettek, egy magatehetetlen, haldokló emberen, aki ráadásul a saját oldalukon harcolt. Megmentették, a német Friedrich-et, a magyar Kavássy-t, de az orosz Száva Akszencsukot, nem hajlandók megmenteni. Fél perccel később megjelent Szavcsenko és Kasinov, mögöttük, a komiszár, az ő sarkában, pedig Szmirnov, Zajcev, Dimitri és Nikolai Traplicsenko. Savcsenko észrevette, hogy Iljin és én okoztuk a hangzavart. Ezek után visszamentem a szobába, ellenőrizni, hogy Száva még mindig életben van-e, és egy konyharuhával próbáltam elszorítani a vérzést, de késő volt. Savcsenko utánam jött, a karomnál fogva kirángatott a szobából, majd nekivágott a falnak.

-Tudhattam, hogy ti ezt is hátráltatjátok. -kiabálta, miközben a szemem sarkából láttam, hogy Dimitri kilöki Iljint a lépcsőházba. -Idenézz, ha neked beszélek! -hörögte Savcsenko, miközben a puskája csövével két kimrt ütédt sújtott a fejemre. A fülem csengeni kezdett és elszédültem, de nem adtam fel. A következő pillantaban elestem a földre, de még mindig láttam mi történik körülöttem. Egy ismerős alak rohant be a folyosóról, majd Savcsenko-t a falnak szórította és ököllel arcon ütötte. Közben valaki felállított a földről, nem láttam ki az, majd a lévcsőház felé segített engem. Az ismerős alakra, a következő pillanatban három ember vetette rá magát, hogy lefogja.

-Szokolov! Az isten verjen meg! -hallottam Nikolai kiabálását. Utána nem tudom mi is történt, elkezdtem sötét foltokat látni, csak zúgást hallottam, majd éreztem, hogy valaki akaromnál fogva kísér le a lépcsőn. Mikorra minden tiszta lett, már az épület előtt voltam és egy zöld ruha szalvétával törölte le két ismeretlen a vért az arcomról, majd megjelent Iljin, akinek, csak a szája repedt fel, de nem láttam ki és mikor ütötte meg.

Másnap, már se én, se Szokolov nem voltunk az örs tagjai, ehelyett a 12.-es szakaszban szolgáltunk. Jót tett nekünk, hogy odakerültünk, hiszen a társaságg összetartóbb volt, illetve egy huzamban három napig kinn voltunk, egy ideiglenesen felállított táborhelyen.  Az olvadó hó alól, már néhol pár fűdzál is előjött. Aznap viszont borús volt az ég. Kezdetben nembeszéltünk Szokolovval, de mikor Volkov bemutatott minket, a helyi lövészeknek, Deljanin-nak és Jemeljanov-nak, valahogy beszélgetésbe kerültem vele. Kezdetben nem mondta, hogy ő miért nem az őrs tagja többé. Ezek után este a táborűznél talákoztunk újra. A másik két lövész társaságában volt, egész nap. Egyébként régebben is találkoztunk, már velük, mikor az egykori hadifoglyokat elkaptuk. Szokolov kezdeményezett:

-Jó látni. -mondta

-Téged is. Hogy vagy? -kérdeztem

-Kicsit szomorúan, hiányzik Száva, bár nem annyira ismertem, de érted... -válaszolta Szokolov

-Igen, nekem is. Jövőhéten lesz a temetés. Ő semmit nem tett, igazságtalan ez a rendszer. Kirakatperek. Kár, hogy most kellett rájönnöm, nem gondoltam, hogy egy ismerős halála fog ráébreszteni, hogy itt valami nincs rendben. Apám mindig azt mondta, hogy a kommunizmus működik, de a Sztálinizmus nem. Kezdem érteni mire gondolt. -magyarázta

-Miért raktak ki az őrsből? -kérdeztem rá.

-Ki mondta, hogy kiraktak? -nézett rám Szokolov komoly tekintettel

-Hát, de itt vagy és nem az őrsben. -jelentettem ki

-Ki mondta, hogy nem magamtól léptem ki? Ha te is mész, én is megyek. - mosolygott Szokolov