Mert háború volt...( BEFEJEZETT 2019)

3

Mindenhol romok voltak, de milyen régiek. A falakat benőtte a borostyán és a futórózsa. Az ablakokban ott volt, még a kitörött üveg, a falakon meg a golyók nyomai. A házak romjai mögött állt egy domb tele kopjafákkal, melyen rozsdás és lyukas katonai sisakok voltak. Én ott voltam a romok között, egy régi vasúti sínt követve. A sín mentén öreg, leégett, felrobbant tankok maradványai. Egy egyszerű nyári ruha volt rajtam, sehol a kabátom, az egyenruhám meg a puskám. Csak, hogy tudnám, hol is voltam. Letértem az útról a temető felé, az egyik ház faláról leszakítottam egy futórózsát, majd beléptem a nyikorgó vas kapun. A neveket olvastam, de senkit sem ismertem, majd olyan névhez értem, amitől kirázott a hideg. Zlata Kovalenko. Az én vagyok. Hát meghaltam? Még a virág is kiesett a kezemből. Hátráltam, majd valaki megérintette a hátamat. Megfordultam és ott állt egy öregember, fekete kabátbab és kalapban, egy botra támaszkodva.
-Mi tettük ezt... -mondta rekedtes hangján
Álmodtam. Ez nem lehetett a valóság. Nem tehetettem ezt én.

A következő pillanatban újra a kórházban voltam, a fertőző osztályon. Tényleg csak álmodtam. Felültem majd kinyújtóztam. Amint ezt megtettem, fojtogató érzést éreztem és köhögni kezdtem, amit egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Az egyik orvos az ágyamhoz rohant egy üvegnyi gyógyszerrel és egy kanállal. Olyan borzasztó íze volt, hogy legszívesebben a feltalálója arcába köptem volna.
Vagy negyvenen elkapták a betegséget és tiltva volt a látogatás. Egy hetet töltöttem abban a szobában, majd visszakerültem a laktanyába. Szokolovval meglátogattuk Friedrich-et, de az egész őrs ott volt. Elméletileg, még mindig nem szedtek ki belőle semmit. Dimitri, Zajcev, Savcsenko, Kasinov és Marsall kártyáztak, Traplicsenko dohányzott, Ruben meg osztotta az észt, majd bementek. Iljin szokás szerint felszívódott, a komisszár elvtárs meg, csak bosszúsan figyelt a sarokban. Kínos volt a csönd. Egy idő után gyanúsan gyors léptekre lettünk figyelmesek. Kitekintettem a folyosóra és futva közeledett az egyik gyakornok, a papírmunkával foglalkozó katonáktól. A kezében egy vastag kötegnyi papír szorongatott. Pávelnek hívták, nálunk is fiatalabb volt és szerintem ő az volt a legszerencsétlenebb az összes ember közül, akik az állomáson tartózkodtak. Úgy jött ide, mint katona, de miután véletlenül lábon lőtte magát, a komisszár elvtárs áthelyezte. Egyébként okos gyerek volt és jó beszélgető társ, de a munkája miatt keveset láttuk. Pável, csak egyszerűen beesett az ajtón elejtve a papírokat, meg a szemüvegét. Belegondoltam, hogy mi lett volna, ha nem lettek volna összetűzve. Gyorsan felállt a földről és tisztelgett, majd belekezdett:
-Komisszár elvtárs!  Megérkeztek...-mondta lihegve
-Kik? -kérdezte a komisszár lekezelően, miközben elnyomta a cigarettáját a hamutálban
-Hát az újoncok... És be kéne őket osztani. A papírok már készen vannak. -nyomta a kezébe Pável a rengeteg papírt, a komisszár elvtárs nem olvasta végig a papírokat, csak néhol belenézett, majd lerakta az asztalra.

-Arról volt szó, hogy Januárba jönnek csak. Most meg november van... -mondta, miközben rázta a fejét- Emberek... Lefelé! -kiabálta, mire mindannyian az ajtóhoz indultunk -Te nem. -mondta nekem a komisszár- Meg te se Nikolai!

Traplicsenko, még, csak akkor tápászkodott volna fel a székéből, én meg, már kinn voltam a teremből. Visszasétáltam és leültem Nikolai mellé, aki elnézett a másik irányba.

-Szia! -próbáltam vele beszélgetést kezdeményezni, de ő eljátszotta, hogy süket. Friedrich meg elkezdett vihogni, mint egy kislány, s amint észre vette, hogy nem, csak én, de Traplicsenko is őt nézi elhallhatott és  megfordult a másik irányba. Traplicsenko-val egymásra néztük és ennyit mondott:

-Nekem azt hiszem, hogy van egy kis dolgom... Nem baj, ha egyedül hagylak? - amint kimondta, már ment is az ajtóhoz, meg se várva az én válaszomat. Ezért utána mentem. -Na mi van? -szólalt meg