Mert háború volt...( BEFEJEZETT 2019)

16

Április volt, már két hete, hogy elvitték a többieket. A 12. szakasz teljesen megszűnt, így Szokolov is, meg én is újra az Őrsben voltunk. Az elmúlt két hétben mindig talpon voltunk, mentünk ide-meg oda, lőttünk mindenre ami mozgott, meg, ami nem. Senkit nem érdekelt semmi, az arcunk és a kezünk fázott, de a vastag kabátjaink alatt mindannyian izzadtunk. Az Őrs egy saját farkába harapó kígyó volt. Összetartásra voltuk nevelve, de a mély gyűlölet, harag és bosszúvágy mérgezte a társaságot. Ösztönözni nem letett minket. Másoknál már-már testvériségnek lehetett nevezni, ami a hadgyakorlatokon és az eltávokkor kialakult. Ez az egész ellenségeskedés egyetlen egy Áprilisi napra szűnt meg, mikor a falu határában Iljin szétfoszlott holttestét halászták ki a megáradt folyóból. A rengetek fegyver töltés és elsütés feltörte a bőrömet a kézfejemen. Éjszakánként folyamatos rémálmok és gondolatok gyötörtek, pedig, akkor még nem is tudtam mi az igazi rémálom. Néhányan írtak nekünk a frontról. Nyina rendszeresen beszámolt, szinte minden nap írt Kurnuskinának, aki mikor késve megkapta, az egész terem előtt felolvasta. Az Iljin halálát követő első szombaton megláttam, hogy nyílnak a hóvirágok. Omszkban biztos, még az olvadó havat söprögették. Aznap eltávom volt és egyedül indultam útnak, az erdő felé. A friss tavaszi levegő és a zöld fű illata elősegített a gondolkodásban. 

"Nem vagyok költő, hisz senki nem ismeri  a nevemet. Nem vagyok mesterlövész, eddig, csak három ellenséges katona lelte halálát általam, egyik pedig, csak lesántult. Egy senki vagyok. Csak egy ember, aki ugyan olyan, mint a többi. Agy mosott, egy tömeggyilkos dicsőítője, sőt maga is egy gyilkos. A szüleim elhagytak, nincs semmi ami ide köt. Nincs értelme élni. Úgy is visznek a frontra! Hogy gondolhatsz ilyenekre? Egy átlagos nő vagy! Öt év és egy fodrászatban fogsz panaszkodni a gyerekeidre és a férjedre"

Nem tudom mi bántott igazán. Iljin is elment, Száva is elment. Kurnuskina összeomlott, Szokolov, meg, hát Szokolov. Készültünk a háborúra, mind testben és lélekben. A legszebb éveink múlnak el így. Az a nap olyan átlagos volt és csöndes. Szürke felhők gyülekeztek, mikor  felé vettem az irányt. Magamban szitkozódtam egy kicsit, mert reméltem, hogy az a nap szép, napsütötte lesz.  Olyan idegen volt így a környék, hisz az októbertől, egészen márciusig tartó fagy után egyszerűen tavasz lett, ami rendesen felbolygatta a felfogásomat. Itt az a kérdés, hogy mi nem bolygatta fel? Úgy éreztem, mintha minden lépéssel közelebb kerülnék a pusztuláshoz, mind testben, mind pedig lélekben. Iljinnel is ez lett... Egyik nap, még csöndben osont köröttünk, erre tessék, végleg elhallgatott. Szávának, pedig be nem állt a szája, illetve látszott rajta, hogy élni akart, erre pedig őt egyszerűen fejbe lőtték. Egy gondolat járt a fejembe, ez pedig a halál gondolata. Folyton arra gondoltam, hogy a következő én leszek. Felfordult a gyomrom.

"Hát ez lesz az én sorsom is? Egyszer biztosan... Egyre közelebb van! Vissza akarok menni Omszkba! Azt akarom, hogy szeressenek és ne hagyjanak elmenni! Jelentéktelen vagyok. Nincs értelmem. Értelmetlen vagyok. Bármennyire is fáj, az vagyok. Nem kellek senkinek. Halálra vagyok ítélve. Én is, meg mindenki más is..." 

Gondoltam magamban, miközben elsétáltam az éppen, csak kivirágozni készülő nyírfa erdő mellett. Már a nap felkelésekor éreztem, hogy aznap a laktanyában kellett volna maradjak, hiszen gyászidőszakban nem ajánlatos egyedül maradni a gondolataimmal. Főleg nem valaki olyannak, mint én. 

A TÖRTÉNET 2021 FEBRUÁRJA ÓTA ÁLL FÉL KÉSZEN, SAJNOS IHLET HIÁNYÁBAN ÉS AZÓTA SZERZETT TAPASZTALATAIM SZERINT LOGIKUS BEFEJEZÉST NEM LEHET ENNEK A REGÉNYNEK ÍRNI. MINDENKI DÖNTSE EL, HOGY MI LEHETETT A VÉGE.
KÖSZÖNÖM AZ EDDIGI BÍZTATÁST!

CS.L.R.