Mert háború volt...( BEFEJEZETT 2019)

2

Nem sokkal később a német katonát egy kórházi szobában helyezték el, természetesen orosz felügyelet mellett. A komiszár elvtárs a mi őrsünkből választott erre embereket. Addigra már a nővérek, orvosok és a kórházban tartózkodó gyógyuló katonák nagy része a folyosón volt. Nem értettem mit kíváncsiskodtak annyira. Nem volt túl nagy látványosság. Nekem persze jogom lett volna látni és bocsánatot kérni tőle. Nem sokkal később maga a komiszár elvtárs is megjelent és feloszlatta a tömeget. Engem meg Szokolovot a laktanyába utasított. Szépen lassan elindultunk odafelé. Nem siettünk. Lassan sétáltunk és egy szót se szóltunk. A laktanya előtt álló katonák mind minket néztek. Megszoktuk ezt az úgynevezett népszerűséget. Aki az őrsbe bekerült arra mind irigyek voltak. Jobb fegyverek, melegebb téli ruhák, több szabadság, kevesebb gyakorlat. A katonák fölött felhőként csavarodott össze a cigaretta füst. A tekintetükbe láttuk, mit gondolnak rólunk. Az irigység mellett még furcsállták a mi őszinte barátságunkat Szokolovval. Mi már szinte egy fogalom voltunk. Azon kívül, hogy másik emelten laktunk az épületbe, mindent együtt csináltunk. Nem emlegettek minket külön-külön. Csak Szokolov és Kovalenko. Ez alól csak a komiszár elvtárs tett kivételt. Szokolovot pótolhatatlan mesterlövésznek tartotta. Engem meg az őrs gyenge láncszemének, vagy a zavaró tényezőnek. Akármilyen rideg is a komiszár elvtárs, mégse cserélt le engem.

A laktanyában a legfelső emeleten laktam, a déli szárnyba, azon belül is a jobb oldalon, a legutolsó szobában. Az ablak melletti ágyon aludtam, így mindig szemmel tudtam tartani a laktanya előtt járó embereket. Tizenegy másik női katonával, egy szobában éltem mindennapjaimat. Majdnem mindegyikőjükkel jóban voltam, viszont, néha borzasztóan az idegeimre mentek. Csak Szuhanova és Morozova üldöztek ki engem a világból. Sokkal jobbak, mint én. Erősebbek, soha nem vétettek el egy lövést se gyakorlatban. Emellett még, ha hajnalok hajnalán keltek és viharos hóesésben futottak is szépen néztek ki. A legjobban az zavart, hogy valamelyikük, akármelyik pillanatban a helyemre kerülhetett. Még, csak hat óra volt. Mindenki gyakorlatra ment a szobából, Morozova és az egyik félénk Moszkvai lány, Kurnuskina kivételével. Morozova az egyik széken ülve elaludt, míg Kurnuskina az ágyán olvasgatott. Mikor észre vettem Morozovát, hangosabbra vettem a formát és egyszerűen végig trappoltam a saras csizmámmal a szobán. Kurnuskina nevetett. Morozova felébredt és nem értette mi van, majd, mikor észrevett bosszúsan nézett rám és ennyit kérdezett:
-Hol voltál?
-Az őrssel felderítettük a terepet. Találtunk egy német csapatot. Egyikőjük túlélte, ő a kórházban van. - válaszoltam
-Értem...-kezdte Morozova-Ki vétette el a lövést?
-Én. - mondtam neki őszintén
Morozova már nem kérdezett többet, majd az órájára nézett és gyorsan kirohant a szobából. Kurnuskinával egymásra néztünk, majd rákérdeztem:
-Hova ment?
-Gondolom lement a földrszintre a beszélgetni. Tudod van az a Nikolai Traplicsenko...meg mostmár az a Dimitri... - magyarázta a lány
-Á értem. -mondtam nevetve
Mind a ketten az őrs tagjai voltak. Én eddig, csak arról tudtam, hogy Morozovanak egy ideig viszonya volt Traplicsenkovak. Ő az egyik legkétszínűbb ember, akit valaha ismertem. Dimitri, meg egy érdekes történet. Abban az évben végzett a katonai iskolában, mikor én első évfolyamos voltam. Kitűnt a tömegből a két méteres magasságával. Akkor, még nem nagyon hallottam felőle. Ő akkor egyből idekerült. Amikor a komiszár elvtárssal először került személyes beszélgetésbe, kisebb nézeteltérés miatt elvesztette a fogai egy részét és azóta vasfogai vannak. Magas termete és komoly tekintete miatt, mind tartottunk tőle. Az őrsben még ott volt Ruben Kuzmin, a csöndes, "jó gyerek", Vaszilij Kasinov és Ilja Savcsenko a gyűlölködők, az örökre vidám Alekszandr Szmirnov, a maximalista Pjort Zajcev, Vlad Zsukovszkij, becenevén "marsall" és Ilja Iljin, akiről semmit nem tudtunk. A vezér egyéniség Savcsenko volt. A csapat jól összedolgozott, de mi Szokolovval, mintha nem is tartoztunk volna hozzájuk.

Estére influenzát kaptam és a fertőző osztályra kerültem. Reggel meglátogatott Szokolov. Híreket hozott. Leült egy székre az ágyam mellé és csak úgy dőlt belőle a szó. Majd, miután lekiabáltam, hogy a lényegre vagyok kiváncsi végre kinyőgte:
-A német neve Friedrich Meinzinger. - kezdte- Eddig még, csak Ruben beszélt vele. Még nem szedtünk ki belőle semmit, de a komiszár elvtárs még ad neki időt, amíg összeszedi magát. Most hivatalosan Savcsenko és Kasinov őrzik, de szinte mindenki benn van a szobába, kivéve Iljin és Marsall, mert ők... Hát... Nem tudom hol vannak. A komiszár elvtárs, azt is mondta, hogy majd te fogsz őrködni, mert miattad van itt.

Én végig hallgattam Szokolov mondandóját. Kicsit örültem is, hogy nem kell németeket keresnem hajnalok hajnalán, viszont féltem. Féltem tőle. Egy olyan embertől, aki kicsit se ijesztő és simán lelőttem. Nem is félelem volt, hanem lelkiismeret, amivel nem mertem szembe nézni. Majd fertőző beteg létemre felöltöztem, megfésültem a frufrumat, felvettem a sisakomat, amit, még Szokolov is furcsállott, hisz nem mentünk ki, majd elindultunk le a lépcsőn, arra az emeletre, ahol a foglyunk volt. A kabátomat is felvettem, mert betegen nagyon fáztam. Az folyosón meghallották a lépéseinket és az ajtóba álló Dimitri és Zajcev ránk néztek, majd beengedtek minket a szobába. Odabenn volt szinte az összes szék, amiket a másik szobákból hoztak át. Az őrs tagjai úgy néztek szomorú szemekkel egymásra, mintha valamiféle világvége lenne. Csönd volt odabenn. Ruben Friedrich ágya mellett állt és magyarázott neki németül, bár borzasztó kiejtéssel, és minden egyes szó előtt elgondolkodott. A komiszár elvtárs az ablaknál cigarettázott. Szmirnov szinte ülve elaludt, a vörös szemei és az alattuk lévő karikák árulkodtak arról, hogy éjszaka ő volt őrségben. És maga Friedrich, meg oda se figyelt Rubenre, az ágyban feküdt, betakarózva, így nem láttam, hogy hol is sebesült meg. Az ágya mellé két mankó volt letámasztva, ebből, azt vettem le, hogy a lába sérült meg. Leültem az egyik székre, mellém Szokolov is, a másik oldalt meg Traplicsenko helyezkedett el. Traplicsenko rámnézett, majd székestül, gyűlöletét éreztetve, megfordult. Savcsenko és Kasinov suttogtak. Ez így ment egy ideig, majd betoppant Marsall is, Morozova társaságában. Nem tudtam, hogy vele is jóban van. Onnantól kezdve megkezdődött a hangoskodás, csak ketten Szokolovval maradtunk csendben. Morozova oda ment Rubenhez és rámutatott Friedrichre és megszólalt:
-Hogy hívják?
Ilyenkor már Friedrichnek is elegelett és oroszul megszólalt:
-Nem vagyok kutya és ő nem a gazdám, hogy tőle kérdezd meg a nevemet. -mondta, de szépen kiejtve, alig hallottuk, hogy német.
Mindenki csöndbe maradt és, csak néztünk. Morozova még, kicsit meg is sértődött, amit nem bántam.
-Most csodálkoztok, hogy miért nem beszéltem oroszul? Hát, azért, mert meg se próbáltatok velem ezen a nyelven kommunikálni.-folytatta Friedrich
Egyedül a komiszár elvtárs mert megszólalni, aki kicsit se lepődött meg.
-Látom jobban vagy. -mondta gúnyosan. -Nem kérsz esetleg egy kis vizet?
-De...
-Savcsenko! -intett a komisszár- Amit kért az úriember!
Savcsenko felpattant a székéről és pár perccel később, egy vödör vízzel tért vissza, amit az ágy mellé tett le. Szokolovval egymásra néztünk, nem volt pontosan világos, mi is történik.
-Ülj fel! -kiabált a komisszár Friedrichre
Friedrich felült az ágyon. Akkor láttam, hogy nem súlyos a helyzet. Az lába és a hasa be volt kötözve, viszont, még mindig a koszos és véres egyenruha volt rajta. Ezt sem értettem, mert eddig az összes fogoly szovjet ruhát kapott.
A komiszár elvtárs, Savcsenkoval együtt Friedrich-hez sétált, ami nem volt meglepő. Csak, akkor ijedtem meg, és szinte kirázott a hideg, mikor a komisszár elvtárs kérdéseket tett fel, de ő nem válaszolt és erre Savcsenko a vízbe nyomta a fejét. Én azonnal kimentem a szobából. Dimitri és Traplicsenko egymás mellett voltak, Dimitri a kezében egy papír pénzt tartott.
-Három... Kettő... Egy... - suttogta Traplicsenko, úgy, hogy, csak ők ketten hallották. Abban a pillanatban Szokolov is felugrott a székéről és utánam rohant. Dimitri, Traplicsenko kezébe nyomta a pénzt.

Én kimentem a kórház elé a dohányzó katonák közé. Mind engem néztek. Nagyon fáztam odakinn, de nem bírtam nézni, ami benn történik. Alig egy perccel később megjelent Szokolov is. Kimentem a szakadó hóba, egy kis friss levegő szerzése gyanánt és elkezdtem elveszteni az egyensúlyomat, majd újra sötétség...