Mert háború volt...( BEFEJEZETT 2019)

5

Gyorsan telt a december. A 28. napon nagyon korán keltünk, hogy elérjük a vasútállomáson a vonatot. Sok Omszki volt a laktanyában. Rajtam és Szokolovon kívül, ott volt Dimitri, Fjodor, Morozova, Szuhanova, illetve olyan emberek akikkel még életemben nem beszéltem. Az egyik újonc is velünk jött akit már látásból ismertem. Rádiós katona volt, elvileg a komiszár az őrsbe akarta helyezni. Savcsenko-nak és Kasinov-nak nem tetszett az ötlet, hiszen az a rádió nehezebb, mint 10 kilogramm.
Két napi unalmas vonatozás és átszállás után egyszer csak megérkeztünk Omszkba. Szokolovval valóságos boldogság hormon rohammal szálltunk le a vonatról, a bőröndjeinkkel. Velünk egyszerre érkeztek meg valamelyik csatából hazatérő katonák. Talán Leningrádból, vagy Moszkvából. A vasútállomáson annyi ember volt, amennyien még a laktanyában se laknak. Szokolovval tudtuk, hogy nehéz lesz megtalálni a minket váró rokonait. Először, csak nézelődni próbáltunk, hátha meglátjuk őket, de ez nem volt olyan egyszerű, majd inkább, úgy döntöttünk hogy elindulunk valamerre. Szokolovot megfogtam a hátizsákjánál fogva, hiszen amennyire figyelmetlen eltűnhetett volna. Pár perc után szembe találtuk magunkat Szokolov húgával Kátyával és édesanyjával, Evával. Kátya örömébe úgy megölelt, hogy majdnem megfulladtam. A 14 éves lánnyal nagyon jóban voltam, úgy tekintett rám, mint a nővérére. Eva inkább a fiának örült és mikor meglátta, ennyit mondott:
-Jaj de nagyot nőttél!
Szokolovval, már 20 évesek voltunk, szóval nem nagyot nőttünk, de megértem Evát, hiszen nehéz lehet megérteni, hogy a kisfia közel 190 centiméter magas. Valahogy kijutottunk a hadirokkantak, veteránok, sorkatonák és a családjaik tömegéből, majd megéreztük a csípős Omszki levegőt. Kátya nem tudta abbahagyni a mosolygást, Eva meg a beszélést. Majd mikor meglátta az óráján az időt, felkiáltott:
-Jaj, lekéstük a villamost... A következő, meg mindjárt az utca végén lesz, siessünk!
Szokolovval annyira elegünk volt az utazásból, hogy kézzel lábbal ellenkeztünk, szóval inkább gyalog mentünk hazafelé. Eva kicsit elfáradt, szóval onnantól kezdve Kátya szórakoztatott minket, a távol létünk alatt történt dolgok elmesélésével. Egyébként nem sok minden történt, azon kívül, hogy lefagytak az utak, s a városban tartózkodó autók közül kettő összeütközött, de mindenki túlélte. Másról is beszélt, de arra nem nagyon figyeltem oda.
Lassan megérkeztünk a házunkhoz, ahol egy második emeleti lakásban laktunk. Mikor felértünk leraktuk a bőröndjeinket, majd Marija néni, Szokolov nagymamája megölelgetett minket, s ő is a tudtunkra adta, hogy nagyot nőttünk. Szokolov apja, Vladimir csak integetett nekünk, s elsütött pár első világháborús katona viccet.
Majd kipakoltunk a bőröndjeinkből. Én Kátyával laktam egyszobába. Miután végzetünk ebédeltünk és történeteket meséltünk. Eva és Vladimir sokat kérdeztek. Vladimir is katona volt fiatal korában, de az első világháború után megszületett Szokolov nővére, Lena, majd maga Szokolov, ezért úgy döntött, hogy otthon marad a családjával. Lena már nem lakott a családdal. Szokolovnak, meg a keresztneve amúgy Alekszandr volt.

Szokolovval megszoktuk, hogy mindig csinálunk valamit, szóval nem igazán éreztük jól magunkat. Leültünk a kanapéra és rejtvényt fektettünk Marija nénivel. Kátya a szobájában csinált a házi feladatát, hiszen rengeteg tanulnivalója volt. Amikor, már majdnem az egész rejtvény újsággal végeztünk, Szokolov ismertette velem ötletét:
-Elmehetnénk bevásárolni.
Ezt Eva is meghallotta a konyhából és megosztotta velünk a véleményét:
-Ugyan minek?
-Régen voltunk a városba, a faluba, ami mellett a laktanya van eléggé megcsappant az áruk száma.
-Teljesen felesleges, de ha nyugodtan. Addig is legalább csönd van.
Szokolov már fel is pattant és rohant az ajtóhoz. Felvettük a zöld katonai kabátjainkat, majd indulni készültünk, mikor Kátya közölte, hogy ő is jönni akar. Eva ezt sem hagyta szó nélkül. Nem akarta, hogy Kátya megint megfázzon, hiszen nagyon sokat betegeskedett. Ennek következtében nem tudta pótolni, az iskolai anyagot, ami a jegyein is látszott. Kátya és Eva között másodperceken belül kitört a veszekedés, amiből Marija néni se akart kimaradni. Szóval Szokolovval szépen kisurrantunk az ajtón és lementünk a ház elé.
Már az utca végén jártunk, mikor Kátya hangosan kiabálni kezdett:
-Alekszandr, Zlata várjatok!

-Na ki jött utánunk?... -nyögte Szokolov, miközben az utca végén álltunk. Én csak halkan kuncogtam. Fél perc múlva Kátya odaért hozzánk, ezért már hárman folytattuk az utat. Körülbelül fél óra után megérkeztünk a belvárosba. Minden volt ott. Boltok, Mozgó-képszínház, Kirakodó vásár, sőt, még pár lovas kocsit is láttunk. Kinéztük magunknak az egyik boltot és bementünk. Vészesen közeledett a szilveszter meg a karácsony. Eldöntöttük, hogy ajándékot vásárolunk. Kátya elment füzetet keresni magának, mert elvesztette a matematika füzetét. Szokolovval mi az édességeket nézegettük. Még egy közös tulajdonságunk, hogy soha nem tudtuk mit vegyünk ajándékba, szóval folyton mindenki tollat vagy csokit kapott tőlünk. Kezdetben összebeszéltünk, hogy, ha ő csokit vesz, én tollat, ha pedig ő vesz tollat, én csokit. Egy idő után, már nem tettünk így.
-Most, hogy kettesben vagyunk, szeretnék valamiről beszélni. -mondta Szokolov
-Hallgatom. -válaszoltam neki, miközben a csokoládé árát vizsgáltam
-Friedrichről lenne szó. - kezdte, én csak nagyot hallgattam ennek hallatán, hiszen elég sokat volt Friedrichről szó -Szerintem tetszel neki.
Ennek hallatán rám tört a nevetőgörcs. Talán csak erőltettem, nem igazán tudtam mit reagáljak erre. Szokolov is mosolygott. Nem volt az a hangosan nevetős típus.
A pénztárnál várt minket Kátya a füzettel a kezében.
-Annyit veszekedtem anyával, hogy nem raktam el pénzt. -mondta a kislány. Szokolov sóhajtott, majd a húga kezébe nyomott egy kis apró pénzt, majd miután Kátya fizetett mi is fizettünk. Bepakoltunk a táskánkba, majd kimentünk a kirakodó vásárba, nézelődni. Ott kézműves termékek, minőségi ruhák, illetve egyéb dolgokat árultak. Mi persze nem vettünk semmit. Hazafelé úton csöndben mentünk, majd Kátya megszólalt:
-Ki az a Friedrich?
Szokolovval egymásra néztünk és csöndbe maradtunk.
-Az egy fiú ugye? Értek a dologhoz. - folytatta Kátya.
-Friedrich egy német katona, akit Kszjusa lelőtt... -mondta Szokolov
-Hát nem értem, hogy tetszett valaki egy halottnak. - vonta meg a vállát Kátya
-Friedrich él és virul, a kórházi szobájában az orosz katonákkal.-mondta Szokolov, közben oldalba bökött.
-Igen. -tettem hozzá én is valamit a beszélgetéshez.

Szilveszterkor Szokolovval elmentünk bulizni. A buli az egyik ismerősünknél, Leonidnál volt. Ott volt Dimitri is, illetve kettő volt iskola társunk, Iván és Jevgenij. Iván a barátnőjét is hozta, akit Másának hívtak. Igazából nem volt olyan nagy buli, de jól éreztük magunkat. Éjfélkor kimentünk a főtérre megnézni a tűzijátékot, utána meg vissza Leonid lakásába. Szokolovval, mi csak annyit ittunk, hogy minimális hatást gyakorolt józanságunka. Velünk ellentétben Dimitrit és Jevgenijt valahol az árokparton találták szilveszter másnapján.

A karácsony is jól sikerült. Pár nappal később újra a vasútállomáson találtuk magunkat, egyenruhában. Most Szokolov egész családja eljött, kivéve Lena. Marija néni még könnyeket is hullatott értünk, pedig megszokta, hogy úgyis visszajövünk. S újabb unalmas, vonatozós két nap következett. A laktanya egyébként Leningrád közelében volt, ami Omszkhoz nincs közel.