Mert háború volt...( BEFEJEZETT 2019)

6

Benyitottunk a kórházi szobába, ahol Friedrich és egy számomra ismeretlen személy az asztalnál ülve kártyázott. Annyira beleélték magukat a kártyázásba, hogy észre se vettek minket, vagy csak nem akartak észrevenni.
-Akkor várunk. - suttogta Szokolov és a falnak támaszkodott. Időközben eltűntek a székek, kettő kivételével ami már foglalt volt.
Pár perben belül befejezték. A katona elhagyta a szobát, Friedrich meg felénk fordult és vigyorgott:
-Üdv itthon. -mondta
Szokolovval, csak mosolyogtunk. - Hogy telt a szabadság? - folytatta
-Jól. - válaszoltam
-Bővebben?
-Nagyon jól. - válaszolta Szokolov- És neked?
-Jól. Főleg az új év. Az nagyon tetszett. Voltam a másik házba. Nagyon nagy buli volt. Főleg, hogy a tányérsapkás elmebeteg nem jött. Ettünk meg ittunk... De főleg a második. Volt zene is, a Gregorij harmonikázott.

Igazából fogalmunk nem volt róla ki az a Gregorij, de érdeklődve hallgattunk Friedrich történetét.
-Kik voltak még ott?
-Hát én arra már nem emlékszem. Ott volt a Gregorij, az Anasztázia meg az Alekszejev elvtárs. A többiekre nem emlékszem, mert hajnalban a laktanyából alig találtam el a kórházig. Gregorij segített eljutni, hisz ő annyit harmonikázott, hogy nem maradt ideje inni. Meg még amúgy se nagyon megy a járás.

Szokolovval csöndben vigyorogtunk. Estére mi őrködtünk, aminek örültünk, hiszen nem kellett letagadni, a laktanyában sokan jóba lettünk ezzel a német katonával.Igazából a szabad időben kevés dolgot lehetett csinálni. Ezek között volt az alvás, olvasás, kártyázás, illetve ami majdnem mindenkinek jól ment, a beszélgetés. Szóval a beszélgetés mellett maradtunk, mondjuk szinte mindig azt csináltuk, hiszen könyveink nem nagyon voltak, aludni nem szabadott, kártyázni meg szégyenszemre nem tudtam. A témákból lassan kifogytunk, szóval újabb témákat kellett keresnünk. Volt már a család, a laktanya népe, különböző nemzetek szokásai és a sztereotípiák, az élet értelme, konyhatudományok, iskolás évek, na az egy vicces téma volt, fegyverek, építészet, időjárás, zene, azon belül komoly- és komolytalan, sőt még volt olyan, mikor orosz, német és ukrán népdalokat énekeltünk. Olyan alkalom is akadt, mikor az ablakon néztünk ki, s kommentáltuk az arra járó embereket, vagy néztük a hóesést, a hegyeket, a dombokat, meg ami volt. Szóval az unatkozást nehéz volt legyőzni idebenn. Néha egész éjjel fenn maradtunk. Olykor előkerült egy-két rejtvényújság, amiért Pávelt küldtük be a faluba, hiszen, ő a papírmunkánál akkor mehetett ki, amikor akart. Olyankor mindig körbe kérdezett kinek mit hozzon.

Azon az estén is nagy hó esett, ha már nem volt éppen így is elég. Megint az időjárást hoztuk szóba. Szerintem az volt a leggyakoribb témánk, hiszen annyit esett a hó, hogy azt nem lehetett szó nélkül hagyni.
-Minek ez a nagy hó ide, hát van abból itt elég...-kommentálta Friedrich a helyzetet
-A tavalyi évben novemberben elkezdett esni a hó, sőt még márciusban is esett, illetve áprilisban olvadt el, ami után akkora áradás lett, hogy a faluban állt a víz, illetve elárasztotta a halász és csónak házakat. Ahogy elnézem idén is így fog lenni. -tette hozzá Szokolov.

Én fél álomban a székemen guggoltam, mert éjfél körül járhatott, aznap reggel meg gyakorlat volt a lövészeknek a lőtéren, ami elég méretes egy hely, s amire onnan visszasétáltunk a laktanyába, igen csak elfáradtunk. Ott volt Morozova, Szuhanova, illetve néhány másik szobatársam, Szokolov, Fjodor, mint ahogy megtudtam Gregorij is, aki egy egész rendes ember meg sokan mások. Akkor kivételesen én sem hibáztam.

A következő nap minden gyakorlat elmaradt nekem meg Szokolovnak. Nappal Ruben és Szmirnov őrködtek. Dél felé sétálni mentem a laktanya körül, mikor hallottam a komisszár elvtársat hangosan kiabálni. Felmásztam az egyik farakás tetejére és onnan figyeltem az eseményeket. Igazából nem teljesen értettem miről van szó, de megfigyeltem, hogy kik voltak ott. Két fekete kabátos kalapos ember aktatáskákkal, illetve Alekszejev és a főorvos. Csak csöndben néztem a történéseket, majd végül az egyik kalapos úriember egy köteg papírt nyomott a komisszár kezébe, beszálltak a fekete autójukba és elmentek. Már éppen másztam volna lefelé, mikor valaki megszólalt a közelben:

-Nem tudom jól hallottam-e, de szerintem megyünk Leningrádba.
Lenéztem és Iljinnel találtam szembe magamat. Már jó ideje nem láttam, de ez nem is volt olyan szokatlan. Iljin néha csak úgy eltűnt, mintha említettem. Szokolovval összeesküvés elméleteink voltak róla. Az egyik, hogy direkt bujkál folyton, a másik, hogy, csak egyszerűen antiszociális, a harmadik meg a legbetegebb feltételezésünk, hogy lehet, hogy ő képes megváltoztatni a helyét, anélkül, hogy használná a lábait, ezért mindig oda teleportál, ahol senki sincs. Egyébként örültem, hogy Iljin hozzám szólt, szóval rövid gondolkodás után válaszoltam is a feltételezésére:
-Biztos, hogy nem. Annyi ember van a Szovjetunióban, hogy, ha fogytán lennének a katonák, akkor se minket vinnének el. Az elit egységek közül ritkán visznek ki a csatába, miért pont mi lennénk azok?

Iljin vállat vont, majd közölte, hogy dolga van, majd bement a laktanya mögé. Kíváncsi voltam, szóval pár méteres lemaradással követtem. Benéztem az épület mögé és nem volt ott.

Másnap reggel a komisszár felderíteni, avagy tengelyhatalmi katonákat keresni küldött minket. Én korábban felébredtem a kelleténél, még sötét volt. Lementem a harmadik emeletre megvárni Szokolovot, meg a szobatársait, akik közül néhányan szintén az őrsben voltak. Tíz perc után megjelent Szokolov, aki a karjánál fogva rángatta maga után Iljint, aki lassabban ment, mint mikor Marija néni lépcsőzik. Egyébként Iljin arcáról két gondolatot tudtam leolvasni, az egyik, hogy egyáltalán nem volt kedve "vadászni", amit szerintem mindannyian megértettünk, a másik, hogy egyáltalán nem volt kedve itt lenni, amit meg nem mindenki értett meg. Miközben mi csak fáradtan álltunk, a lépcsőn két ember jött le. Az egyikük egy tiszt, Raszkazov elvtárs, a másikuk meg a rádiós Omszkból. Odajöttek hozzánk, majd Raszkazov megszólalt:
-Akkor átadnám...-ott hagyta nekünk a gyakornok híradóst, miközben kinyitotta a szekrényt, amiben a fegyverek voltak, aztán tovább ment a következő emeletre. Iljin szépen lassan elhátrált, majd rám meg Szokolovra hagyta a dolgot. Pár másodpercig csak pislogtunk, hiszen nem tudtuk melyikünk kezdje a bemutatkozást.
-Száva Akszencsuk vagyok. -mondta miközben kezet fogott Szokolovval, aki ezután bemutatkozott, aztán én is be akartam mutatkozni, mire ennyit mondott:
-Kovalenko elvtársnő, igaz?
Én csak bólogattam és mosolyogtam.

A reggeli felderítés viszonylag unalmasnak bizonyult. Savcsenko viszonylag ideges volt, hiszen egész végig kárált, Kasinov meg mellette ment és tudatára adta, hogy mennyire mennyire igaza volt bármiről is volt szó. A többiek is halkan beszélgettek, kivéve Iljin és Száva. Szokolov a külföldi politikai helyzetről tájékoztatott, amit előző este olvasott az újságból, amit Pável vitt neki. Körbe néztünk a környéken, majd mikor már teljesen feljött a nap visszaindultunk a laktanyába. A domb közelében másik katonákat véltünk felfedezni, majd mikor már Savcsenko agyon akarta lövetni őket, kiderült, hogy ők is szovjeteket. Amikor közelebb értünk, valamiféle idegrohamot kapott és elkezdett ordibálni az osztag vezetőjével. Ők voltak egyébként a Kettes Felderítő Osztag, ami 25 főből tevődött össze. Hivatalosan mi voltunk, az Egyes Felderítő Osztag, viszont, mi csak 12-en voltunk és sokkal jobban képzettek, illetve, a mi csapatunkat őrsnek hívták. A kettes osztaggal együtt indultunk vissza, na meg Savcsenko további idegeskedésével.