Mert háború volt...( BEFEJEZETT 2019)

14

Március vége volt, az időjárás megint lehűlt, az olvadásnak indult hó megfagyott. Köztem és az őrs tagjai között harag volt, ez alól Iljin tett kivételt. Szávát a faluban temetették el. Senki nem sírt a temetésén, akinek még volt lelke, az is megedződött és rengeteg halált látott. A temetésen azt állították, hogy szolgálat közben hunyt el. A sírjára egy fakeresztet kapott, amire ennyit írtak: 'Sz. Akszencsuk - A vörös hadsereg híradósa'

Akkoriban azt hittem, hogy megtaláltam a saját társaságomat, Kurnuskina és Nyina befogadtak, bár ők soha nem lettek annyira közeli barátaim. Szokolov, inkább a másik két lövésszel töltötte a szabad idejét. Már nem beszélt Szuhanovával, de kicsit, még mindig került. Meg kellett tanulnom elengedni, hiszen valószínűleg ő akkor, már elengedett engem. Abban a hitben éltem, hogyha egy embernek, már nincs rád szüksége, akkor hagyd békén. A 12-es szakasz egész nap kinn volt, gyakran az ideiglenes táborhelyen aludtunk. Olyanok voltak, mint egy nagy család. Helyesbítek, olyanok voltunk, hiszen én is közéjük tartoztam. Sokat voltunk talpon. Az egészet úgy fogták fel, mintha jó lenne. Gyakran hajnalig fenn voltunk a tábortűznél és jól éreztük magunkat. Azóta nem voltunk összevonva az őrssel. Esténként az őrs többször szóba jött. Mióta elmeséltük, mit tettek, azóta szállóige lett, hogy milyen rossz is az őrs. Száva haláláról titoktartási kötelezettségünk volt, avagy, ha eláruljuk, akkor mi is úgy járhatunk, mint ő. Igazából nem tudni pontosan ki és miért tette, de szinte teljesen biztos volt, hogy Savcsenko keze van a dologban. Mióta foglyok incidense megtörtént, azóta folyamatos vérengzés folyt a laktanya kerítésén belül. Mind úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre. Száván kívül, még három ember végezte hasonlóan, de az ő gyilkosaik teljesen ismeretlenek voltak. Közüllük kettő nem is volt ott azon a napon. Ezen kívül az emberek folyamatosan ütötték, verték egymást, mintha ellenségek lettek volna. Viszont a mi szakaszunk ez alól is kivételt tett. Csak kisebb konfliktusok voltak, de általában mindig megoldódtak. Egyik este megint kiküldtek, majd csapatokra osztottak minket. Én Nyinával és Szokolov-val, illetve Jemeljanov-val mentem. A közeli erdő szélére mentünk, ott ahol Friedrich-kel találkoztunk először. Szokolov, még meg is jegyezte, hogy milyen ismerős neki ez a hely, egy mosoly kíséretében. Egyébként aznap nagyon fújt a szél. Nyina az egész éjszakát végig beszélte, főként arról, hogy akkoriban az a pletyka terjengett, hogy megyünk Leningrádba. Ezt mind a négyen teljesen eszement rémhírnek tartottuk, hiszen akkoriban Leningrád blokád alatt volt. Szokolov azt állította, hogy az emberek a laktanyán belül előbb megölik egymást, mint hogy bárhová is vinnének minket. A legelszomorítóbb az egészben az volt, hogy sajnos igaza is lehetett volna. Mint, már mondtam, az emberek, csak úgy nem tűntek el, vagy lövődnek le, csak úgy, maguktól. Azon az éjszakán tettem el a verseskötetemet, a hátizsákom aljába, véglegesen. Pont annak a fának a tövében voltunk, amiről az előző év őszében leestem. Tábortüzet nem gyújtottunk, hiszen a feladatunk az volt, hogy ne keltsünk feltűnést. Boldogan mentünk aludni, mikor hajnalban újra a táborhelyre értünk. Már csak azért is, mert nem történt semmi. De reggel, mikor kiléptem a sátramból, nem hittem el, amit láttam. Az egész őrs ott volt, az új tagjaikkal, Szuhanova-val és Morozova-val, de Iljin nem volt velük. Amint megláttam a társaságot, egyből visszamentem a sátorba. Sajnos észre megláttak engem. Savcsenko mellett Nikolai állt, amint észrevett, oldalba bökte Savcsenkot, aki odanézett, de addigra, már benn voltam a sátorban. Nem maradhattam benn örökké, szóval egy jó tíz perc múlva újra kimentem, majd elvegyültem a tömegbe, mielőtt bármelyikük is hozzám próbált volna szólni. Nem sokára, még is hozzájuk kellett szóljak, hiszen olyan ügyben kerestek, ami engem is érdekelt. Az előző este Iljin és egy másik ember kimenőt kaptak a laktanyából, de nem jöttek vissza. Miközben beszéltek mindannyian letörtnek látszottak. Fáradtak voltak és nem viselkedtek erőszakosan, ami egy ritka pillanat volt. Valami nem volt rendben velük. Amint elmondtuk, hogy nem tudunk semmit Iljin és a társa ügyéről, visszaparancsoltak minket a laktanyába, állításuk szerint a komiszár kérésére. Az épületben nagy volt a tömeg és a hangzavar. Senki nem értette mi történik. A lépcsőre vezető utat elzárták. Amint az utolsó szakasz is az épületbe ért, Alekszejev bezárta mögöttük az ajtót is, majd a komisszár mellé osont. Szépen lassan mindenki elcsendesedett és a tekintetek a sarokban ülő komisszárra szegeződtek. Érezte, hogy tartozik annyival, hogy elmondja, mi is folyik itt. Felállt a székből, majd megemelt hangon megszólalt:
-Mindenki tudja, hogy hadiállapot van, már egy pár éve. Két hete kaptam egy levelet, tegnap előtt, pedig ügynökök érkeztek. Mint, ahogy észrevették, az ellátás romlik és a szabályok szigorodnak. Ez nem véletlenül van. Tudják, egyre többen mennek a frontra és fogynak a vörös hadsereg katonái. Ez azt eredményezi, hogy akármelyik pillanatban elvihetik magukat a frontra. Ne hozzanak szégyent a Szovjetunióra.
Újra felhangzott valamiféle halk duruzsolás, mindenki ide-oda nézelődött másik aggodalmas és rémült tekinteteket keresve, vagy esetleg a nagy zűrzavarban egy-két ismerős arcot. Én, csak Rubent találtam meg, de nem mertem hozzászólni, így, csak hallgattam.
-És maga ugye nem jön velünk. Miért is jönne? -kiabált egy hang a tömegből. Nem jöttünk rá ki, hogy ki volt, az, de tudtuk, hogyha mégis kiderül akkor nem látjuk viszont. A komisszár a hang irányába nézett, de nem találta meg.
-Természetesen nem, mivel, hogy rendőri végzettséggel rendelkezem és nem katona vagyok, illetve emellett is behívhatnának, de nem teszik, mert a Szovjetuniónak itt van szüksége rám. -válaszolta a komisszár
Erre nagy felháborodáskelt a tömegben, mindenki kiabált. Többen szitkozódtak. A komisszár a maga ideológiájához és tisztségéhez képest, meglehetősen jól bírta, amiket az elmúlt években a fejéhez vágtak.
-Csönd legyen elvtársak, még nem fejeztem be! A mai napon, mindenki a laktanyában marad. Összepakol, kitakarít. A másik termekbe nem megy át, a maga szobáját nem hagyja el, csak étkezéskor, vagy, amikor azt mondom. Ez így marad egészen addig, amíg el nem viszik magukat a frontra vagy esetleg a hadiállapot végéig. -osztotta az utasításokat a komisszár. Ez után két tiszt kinyitotta a lépcsőre vezető ajtót. Az emberek tömegesen rohantak fel a lépcsőre, mint ahogy az általános iskolások rohannak, mikor az iskola felső emeletén van órájuk, a szünet pedig nagyon rövid. Én a hátul, lassan sétáló és ijedten sugdolózó emberek között maradtam, persze én nem találtam beszélgetőtársat. Csak egy ember vonta kérdőre a komisszárt. Mikor ő beszélt,nem volt következménye. A komisszár gyakran tettette, hogy gyűlöl minket, de az igazság az volt, hogy mi, Omszkiak voltunk neki a második családja. Mielőtt Jekatyerinburgba ment, a mi iskolánkban tanított. Be kell valljam érdekes egy ember volt. Tulajdonképpen senki se tudta, miként lett egy rendőrből tanár, majd egy konkrét laktanya vezetője, anélkül, hogy katonai tisztsége és tanári képesítése lett volna. Igazából senki se tudja, hogy vajon ezeken kívül miket dolgozhatott, de az a pletyka járta, hogy politikus, gyárigazgató és még pék is volt, de ezt senki se hitte el. Többen mondták, hogy még a pártfőtitkárt is ismerte személyesen, de mikor megkérdeztük, mindig elterelte a témát, vagy éppen valami mással foglalkozott, így, még egyszavas válaszokra se volt hajlandó. De térjünk rá, arra az emberre, aki szembe szállt vele. Nos igen, természetesen maga Szokolov. A komisszár egész végig csöndben volt, míg a fiatal lövész próbálta minél választékosabban elmondani a véleményét. Szokolov a válaszok hiányában megunta a komisszár kioktatását, majd sarkon fordult és csatlakozott a többiekhez. Az ,,elefánt csorda" végén megjelent Alekszejev lassú futásban.
-Magukba meg mi ütött elvtársak, hogy ilyen rendezetlenül mennek felfelé?! -kiabálta, majd utána, már nem hallottuk, mert amint felértünk az első emeletre, a szobákból kiszűrődő zajtól, még a gondolatainkat se hallottuk volna. Tulajdonképpen a megparancsolt csönddel szemben, hangosabbak lettek az emberek, mint előtte. Ez minden emeleten így volt, kivéve a mienken. Mint, már mondtam, mi laktunk legfelül. Amint a szobába értem, mindenki halálfélelemmel az arcán ült a rendezett ágyán.